Véleménycikk: Schuszter Borka
Sokáig azt hittem, velem van a baj. Amikor a házasságomról beszéltem másoknak, gyakran láttam az irigységet a szemükben. És őszintén szólva megértettem őket. Papíron ugyanis mindenem megvolt, amire egy ember vágyhat. Volt egy intelligens, kedves, támogató férjem. Egy olyan társ, aki nem ivott, nem csalt meg, nem bántott. Lehetett rá számítani, kivette a részét a családi feladatokból, és valóban jó ember volt.
Volt egy gyönyörű gyermekünk. Volt egy kedves otthonunk. Nem éltünk nagy lábon, de nem is kellett hónapról hónapra aggódnunk a számlák miatt. Kívülről nézve pontosan olyan életet éltem, amilyet sokan kívánnak maguknak. És én mégis rettenetesen boldogtalan voltam.
Sokáig nem mertem ezt kimondani. Még magamnak sem. Mert hogyan panaszkodhat valaki, akinek ennyi mindene van? Mégis mi tehetne valakit boldoggá, ha ez sem? Ez a gondolat évekig bűntudatban tartott. Olvass még a témában
„Légy hálásabb”
Valahányszor megfogalmazódott bennem, hogy nem vagyok boldog, rögtön érkezett a belső válasz: légy hálásabb. Nézd meg, mennyi mindened van. Mások bármit megadnának ezért az életért.
Csakhogy a hála és a boldogság nem ugyanaz. Az ember lehet hálás azért, amije van, és közben lehet mélységesen boldogtalan is. Ezt nagyon nehezen tanultam meg.
Azt hiszem, sokan úgy képzeljük, hogy a boldogság bizonyos feltételek teljesülésének következménye. Ha megtaláljuk a megfelelő partnert. Ha lesz egy otthonunk. Ha anyagi biztonságban élünk. Ha családot alapítunk. És valóban, ezek mind fontos dolgok lehetnek.
De egy idő után rájöttem, hogy a boldogság nem egy lista kipipálásából születik. Mert hiába teljesül minden külső feltétel, ha közben valahol elveszítjük önmagunkat. Nálam pontosan ez történt.
Évekig éltem egy olyan életet, amely nagyon jól mutatott kívülről, de egyre kevésbé éreztem benne magam otthon. Nem tudtam pontosan megfogalmazni, mi hiányzik. Csak azt éreztem, hogy minden nap egy kicsit távolabb kerülök attól az embertől, aki valójában vagyok.
Nem a férjemmel volt baj. Pláne nem a gyerekünkkel. Nem a lakással, nem a körülményeinkkel. Egyszerűen csak egy olyan életben éltem, amely már nem az én életemnek érződött.
De mi van akkor, ha minden rendben van, és te mégsem vagy boldog?
Azt hiszem, sokan ilyenkor inkább maradnak. Nem azért, mert jól érzik magukat, hanem mert a boldogtalanságukat erkölcsi hibának érzik. Mert úgy gondolják, hálátlanság lenne többre vágyni. Pedig nem az.
A hála nem jelentheti azt, hogy az ember lemond önmagáról. És nem attól lesz valaki jó ember, hogy egy életen át olyan szerepben marad, amelyben napról napra egyre kevésbé találja meg a helyét.
Amikor végül véget ért a házasságom, sokan megdöbbentek. Kívülről ugyanis minden működőképesnek látszott. Én viszont furcsa módon nem elsősorban gyászt éreztem. Hanem megkönnyebbülést. Mintha hosszú évek után végre levegőhöz jutottam volna.
Nem azért, mert rossz volt, ami előtte volt. Hanem azért, mert végre lehetőségem nyílt megkeresni azt, ami valóban az enyém.
Azóta sokat gondolkodom azon, mennyire hajlamosak vagyunk összekeverni a sikeres életet a boldog élettel. A kettő néha találkozik. Néha nem. És végső soron magunknak tartozunk felelősséggel a boldogságunkért.
