Véleménycikk: Schuszter Borka
Eleinte valami zavar. Furcsa. Igazságtalan. Fárasztó. Néha még panaszkodunk is miatta. Aztán telnek a hetek, hónapok, évek, és egyszer csak már úgy mesélünk róla, mint valami teljesen természetes dologról. De mondok még durvábbat: beleszületünk egy helyzetbe, látunk magunk körül valamit, és bele sem gondolunk, hogy másképp is lehetne.
„Hát nálunk ez így működik.”
Ez a mondat szerintem veszélyesebb, mint amilyennek hangzik.
Én is sokszor használtam már. Munkahelyen, magánéletben, otthon. És közben észre sem vettem, hogy miközben azzal magyarázok valamit, hogy „így szoktuk”, valójában csak azt mondom: ezt már olyan régóta csináljuk, hogy elfelejtettem megkérdezni, miért. Olvass még a témában
10 év egyetlen csekken: amikor a lányod születésnapján egy hivatalos levél kérdezi meg tőled, hogy mi legyen a jövővel
„Velem kedves volt, ezért nem érdekelt a dolog” – Ezért ne hunyj szemet, ha abúzust látsz
Az igazi barátság ott kezdődik, hogy lemondhatok egy programot azzal az indokkal, hogy „ma nincs kedvem”
Ezt hozza 2026. szeptember 10. a numerológia szerint: harmónia és együttműködés
A munkahelyen például egészen könnyű hozzászokni ahhoz, hogy valaki mindig túlórázik, mindig ő ugrik be, mindig neki jut a sürgős feladat. Eleinte még bosszantja is. Aztán rájön, hogy gyorsabb, ha inkább megcsinálja. Egy idő után pedig már mindenki természetesnek veszi, hogy ő az, akit este kilenckor is lehet hívni.
És ha valaki megkérdezi, miért, csak annyit mond: „Hát, így alakult.”
De ugyanígy működik egy kapcsolatban is
Hozzászokhatunk, hogy bizonyos dolgokról nem beszélünk. Hogy az egyik fél mindig hamarabb bocsánatot kér. Hogy mindig ugyanaz enged. Hogy az egyik ember szervez, emlékezik, tervez, egyeztet, figyel a másik igényeire, miközben ezt már senki nem nevezi külön munkának.
Az otthoni munkamegosztás pedig különösen alattomos terep.
Mert ha valaki évek óta ő intézi az orvosi időpontokat, a bevásárlást, a gyerek ruháit, az ajándékokat, a családi programokat és közben még fejben tartja azt is, hogy mikor kell mosószert venni, egy idő után már nem azt mondjuk, hogy „ez rengeteg feladat”.
Azt mondjuk: „Ő ebben jobb.”
Én is hajlamos vagyok erre. Sokkal könnyebb valamire azt mondani, hogy ez az én dolgom, mint feltenni a kellemetlen kérdést: miért lett ez az én dolgom?
És talán éppen ez a megszokás egyik legnagyobb csapdája. Nem feltétlenül azért nem tiltakozunk, mert elégedettek vagyunk. Néha egyszerűen csak már nem jut eszünkbe, hogy lehetne másképp. Annyira belenőttünk egy rendszerbe, hogy láthatatlanná vált a háló, amit az évek során körénk font.
Azt hiszem, időnként mindannyiunknak érdemes egy lépést hátralépni a saját életünktől. Kicsit kívülről ránézni, mintha nem velünk történne. Megnézni egy munkahelyi helyzetet úgy, mintha egy kolléganőnk mesélné. Egy kapcsolatot úgy, mintha a barátnőnk kérne tanácsot. Az otthoni munkamegosztást úgy, mintha most látnánk először.
És feltenni néhány egyszerű kérdést
Ez tényleg így fair? Tényleg így szeretném? Ha most kellene kialakítanunk, ugyanezt választanám?
Szerintem ezek nagyon kellemetlen kérdések. Viszont néha pont az ilyen kellemetlen kérdésekből derül ki, hogy valami azért tűnik normálisnak, mert valóban az, vagy azért, mert évek óta ugyanúgy csináljuk.
Nemrég én is észrevettem magamon, hogy valamire már szinte automatikusan azt mondanám: „ez van”. Aztán megálltam egy pillanatra, és belegondoltam: tényleg ez van? Vagy csak én nem képzelek el másik lehetőséget?
Nem gondolom, hogy minden megszokott dologgal le kell számolnunk. Nem minden rutin igazságtalan, és nem minden kompromisszum probléma. A hosszú távú élet természetes része, hogy kialakulnak szokásaink és rendszereink.
Csak néha érdemes ellenőrizni, hogy még mindig minket szolgálnak-e.
Mert lehet, hogy valami tényleg normális. És az is lehet, hogy csak nagyon régóta ugyanaz, és mi megtanultunk együtt élni vele.
🌌KisokosÁlomfejtésálmoskönyv A-tól Z-ig→Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
