Vannak napjaim, amikor tele vagyok energiával. Olyankor úgy érzem, megállíthatatlan vagyok, a világ tele van lehetőségekkel, és minden ötlet megvalósíthatónak tűnik. Könnyű kapcsolódni, könnyű alkotni, könnyű jelen lenni.
És vannak napok, amikor olyan, mintha egy befőttesüvegbe lennék zárva. Látom a világot, hallom a zajokat, érzékelem, hogy zajlik az élet – de nem tudok igazán kapcsolódni hozzá. Mintha egy átlátszó fal választana el mindentől. A létezés ilyenkor tompa, lassú és nehéz.
Éppen ezért írtam össze a jobb napjaimon azt az eszközkészletet, amit ilyenkor mentőövként dobhatok magamnak, amiről a jól működő, realisztikusan gondolkodó agyam tudja, hogy segíteni fog – még akkor is, ha a pesszimista, fájdalmakkal küzdő agyam nem is nagyon hiszi ezt el. Olvass még a témában
Fontos leírnom: a klinikai depresszió komoly, sokszor életveszélyes állapot. Terápiát, sok esetben gyógyszeres kezelést igényel.
Az, amiről most írok, semmiképpen nem helyettesíti a professzionális segítséget. Ezek apró, hétköznapi eszközök, amelyek nekem abban segítenek, hogy egy fokkal jobban legyek – vagy legalább eljussak arra a szintre, ahol képes vagyok segítséget kérni.
Meditáció (akkor is, ha kételkedem benne)
Elég tárgyilagos ember vagyok. Szeretem az adatokat, a bizonyítékokat, a mérhető dolgokat. Amikor nem érzem jól magam, még erősebben jön elő a kétkedés: „ugyan, mit fog segíteni az, hogy csendben ülök?”.
Éppen ezért nehéz rávennem magam. De amikor mégis sikerül, meglepően gyakran működik. Nem spirituális élményt keresek, hanem struktúrát. Leülök, beállítok tíz percet, és csak a légzésemre figyelek, és próbálom lelassítani. Néha egyszerű légzőgyakorlatokat csinálok: négy számolás belégzés, négy bent tartás, négy kilégzés.
Ez a gyakorlat persze nem tünteti el a sötét gondolatokat, de utána mintha egy kis rés lenne a befőttes üvegemen, amin keresztül levegőhöz jutok.
Fürdő és fények
Ez elsőre talán gyerekesnek hangzik, de nekem működik: sötét fürdőszoba, egy kád meleg víz és egy olcsó galaxislámpa, ami lassan forgó, színes fényeket vetít a falra.
Amikor a víz körülölel, és a fények tompán mozognak a csempén, valami furcsa, ősi biztonságérzet jelenik meg. Olyan, mintha visszakerülnék egy puha, védett térbe. Mintha az anyaméhben lebegnék.
A depressziós időszakokban gyakran érzem magam kiszolgáltatottnak és túlingereltnek egyszerre.
A fürdő számomra kontrollált ingerkörnyezet. Meleg, sötét, csendes. Nem kell teljesíteni, reagálni, válaszolni, csak lenni, így végre úgy érzem itt néha, mint egy maratonfutó, aki végre megpihenhet.
Beszélgetés – tanácsok nélkül
Ha épp megoldható, szakemberrel beszélni a legjobb döntés. De vannak helyzetek, amikor ez nem azonnal elérhető. Ilyenkor sokat számít egy barát.
Nem az, aki azonnal meg akarja javítani a helyzetet, vagy megmondani, hogy mit kellene csinálnom. Hanem egy olyan barát, aki képes csendben maradni, és meghallgatni.
Amikor a befőttesüveg-érzés erős, a legnehezebb lépés a kapcsolódás. Felhívni valakit. Leírni, hogy „most nem vagyok jól”. De ha ez sikerül, gyakran történik valami apró elmozdulás. Nem oldódik meg minden, de már nem egyedül ülök az üvegben – és ez néha a világot jelenti.
Mozgás, de minimális elvárással
Van egy megszokott edzéstervem. Szeretem a struktúrát, a fejlődést, a kipipált alkalmakat. Depressziós napokon viszont szinte lehetetlennek tűnik követni ezt a tervet.
Ilyenkor lejjebb viszem a lécet, és megbeszélem magammal, hogy ezen a napon az is győzelemnek fog számítani, ha felkelek a kanapéról. A szokásos erősítő edzés helyett ilyenkor megpróbálok egy lassú, kényelmes, főleg nyújtásokból álló jógát, nem hosszabbat, mint 10 perc.
A cél nem az, hogy kifáradjak, hanem hogy újra érezzem a testem. Hogy észrevegyem: itt van alattam a talaj. Itt vannak az izmaim, még mindig képes levegővel megtelni a tüdőm.
Meglepően sokszor elég ez ahhoz, hogy egy kicsit kevésbé érezzem úgy, hogy a testem levált a tudatomról. Ez a visszakapcsolódás pedig néha az első lépés a világhoz való visszakapcsolódás felé.
