Kijelenteni, hogy kövér vagyok nem „bátorság”, hanem az igazság

Hárman dolgozunk egy irodában, nagyon jóban vagyunk. Andi kolléganőm (nevezzük így) nádszálvékony, Zsuzsi (nevezzük így) pedig elég husi. A társadalom túlsúlyosnak nevezné, de a lényeg, hogy nagyon csinos és kellemes jelenség – ahogy egyébként Andi is. Én alkatilag valahol kettejük között helyezkedem el, a súlyom állandóan fluktuál és simán jojózom plusz-mínusz tíz kilóval – tudom, tudom: egészségtelen – ez van.

Szóval egy nap Zsuzsi arról mesélt, hogy este „jelenése van” – második találka egy jófej sráccal – ezért elhozta a randi-szerkóját, mert munka után nem lesz ideje hazamenni. Miután végzett, át is öltözött és Andival elismerően bólogattunk. Valóban dögösen nézett ki testhezálló, sliccelt fekete ruhájában, amit a derekánál egy széles övvel hangsúlyozott.

Szúrós dicséret

„Bárcsak ilyen bátor lennék, mint te…” – hangzott el Andi szájából. Én először arra gondoltam, hogy ezalatt talán azt érti, hogy Zsuzsi egyedül el mer menni este találkozni egy férfival. Zsuzsi sem értette és megkérdezte, ezt hogy érti. „Bárcsak ilyen önbizalmam lenne, hogy én is fel merjek venni egy ilyen ruhát.” Persze a kés megállt a levegőben. Mint később kiderült, Andi egyáltalán nem rosszindulatból mondta ezt, Zsuzsi mégis megütközött a megjegyzésen, teljes joggal.  

Hiába magyarázta Andi, hogy ő tényleg irigykedik Zsuzsi magabiztosságára, mert tényleg nagyon jól néz ki a ruhában, elsősorban azért, mert árad belőle a magabiztosság és az, hogy jól érzi magát a bőrében. Mindannyian tudtuk, hogy kimondatlanul ott lapul a mondanivalóban, hogy „annak ellenére, hogy kövér”.

Zsuzsi azt mondta, hogy az első, aki gond nélkül kijelenti magáról, hogy kövér, ezzel semmi gondja nincs, mert ez az igazság. Azonban sajnos akárhogy is próbálja, képtelen bóknak venni az elhangzottakat.