3. bejegyzés: Felvettem egy jó szokást, és megváltoztattam vele egy életet!

Írta: ,

Az egész néhány évvel ezelőtt kezdődött. Tudod, vannak azok a reggelek, amikor az éjszaka kábé 5 percnek tűnik, és a szemeid kinyitásához is komoly erőfeszítésekre van szükséged. Egy ilyen borzalmas ébredés után beszélt rá az akkori szobatársam, hogy igyak egy kávét, mert ilyen tekintettel egy Rémségversenyen is megállnám a helyem. Említettem már, hogy mennyire "imádnivaló" lány volt? Na mindegy, ettől függetlenül adtam egy esélyt a dolognak, és természetesen azóta sem bírok leállni a kávézással. Tudom, rossz szokás, és hosszú távon káros, de már annyira rutinszerűen megy, mint sorra kinyomkodni az ébresztőórát hajnalban.

A rossz szokásaim listáján pedig nem csak ez az egy pont díszeleg. Ha leugrok a boltba zsemléért, biztos, hogy legalább 2 tábla csokival jövök vissza (és igen, egy helyben ülve képes vagyok befalni őket), hiába rakok rendet, egy óra múlva ismét káosz van körülöttem, és hangosan éneklek zuhanyozás közben. Utóbbi azért nem tűnik vészesnek, igaz? Hát, a szomszédaim valószínűleg nem így gondolják, mert bevallom, nem egyszer kopogtak át hozzám a falon. Viszont pontosan tudom, hogy ezektől a szokásoktól sosem tudnék megszabadulni. Próbáltam, megközelítőleg százszor, nem sikerült. Így aztán ennek szellemében tegnapelőtt támadt egy ötletem: mi lenne, ha feladnám a reménytelen próbálkozást, és egyensúlyba billenteném a mérleget azzal, hogy magamra veszek pár hasznos szokást? Elvégre a listám szerint legalább olyan sokoldalú szeretnék lenni, mint egy dobókocka.

Hosszas gondolkodás után aztán beugrott a tökéletes megoldás: egy ismerősöm már régóta dolgozik egy állatmenhelyen Pest mellett, és önkéntesek mindenhol jól jönnek, nem? Úgyhogy írtam Laurának egy üzenetet Facebookon, és sikerült is megbeszélnünk, hogy szombat reggel leugrok kutyákat sétáltatni hozzájuk. Meglepődtem, de már a segítségnyújtás gondolatától is sokkal jobb kedvem támadt.

Egy új ismerős

Másnap el is mentem Laurához a menhelyre, ahogy megbeszéltük, és hihetetlen izgalmakon vagyok túl! Na de ne rohanjunk ennyire előre...

Aki járt már állatmenhelyen, tudja, elsőre milyen szívszorító érzés belépni a gazdátlan kutyusok közé. Ahogy odasétálsz közéjük, mindegyikük rögtön ugrándozásba kezd, és a szemük őszintén csillog egy-egy érintéstől. Tényleg nem értem, hogy van szíve valakinek egy kisállatot kirakni az út szélére, az pedig végképp kiakaszt, hogy egyesek még bántani is képesek őket. Mégis, ezek a bátor kiskutyák ennyi szörnyűség után is ugyanúgy megbíznak bennünk - azt hiszem, bőven lenne mit tanulnom tőlük.

Ahogy sétáltam a kennelek között, és végigcirógattam mindegyiküket, nem tudtam nem gondolni a régi kiskutyámra. Bingó szintén egy menhelyről érkezett, elképesztően sovány volt, és az egyik füle meg volt égetve. Mégis, ő volt az egyik leghálásabb, legszeretetreméltóbb kisállat, akivel valaha is találkoztam. Csak úgy osztogatta a pacsikat, szobatiszta volt, és a póráz láttán őrületes ugrándozásba kezdett örömében. Igazi családtag lett belőle, és a legutolsó pillanatig nagyon szerettük - az érzés pedig azóta sem múlt el...

Valószínűleg mondanom sem kell, hogy az emlékek és a gazdátlan kutyusok látványa miatt muszáj volt előkeresnem egy zsepit, hogy letöröljem gyorsan a könnyeimet. Ekkor jött oda hozzám Laura, aki egyetlen másodperc alatt megfejtette, mi játszódik a fejemben.

- Szomorú látvány ennyi ártatlan élőlényt bezárva látni, igaz? De próbálj meg másként gondolni a dologra. Sokkal jobb nekik itt, mint az utcákon, éhesen. Most biztonságban vannak, minden nap kapnak valami finomat, és sok önkéntes jön ám játszani velük. Gyere, bemutatlak valakinek!

Ezzel Laura elvezetett a kennel sor egyik végébe, ahol egy nagyon izgága, fekete kutyus már készen állt a kirándulásra. Valószínűleg az egyik szülője egy kuvasz volt, de őszintén szólva nem igazán vagyok otthon ebben a témában. Csak egyetlen dologban voltam biztos: megpróbálok mindent elkövetni, hogy feldobjam a kisállat napját egy kiadós játékkal.

Hópihe - valaki nagyon mókás kedvében volt, amikor a koromfekete kutyát elnevezte - a menhelyről kiérve vidám szaladgálásba kezdett. Minden faágat és bokrot meg kellett néznünk közelebbről, és nem győztem kihalászni a szájából az eldobált kajás zacskókat. Ráadásul öt percenként felugrált rám, és ha megpróbáltam hátrálni, két lábon ugrált utánam. Meg kell hogy mondjam, a pólómon lévő sáros tappancsokat leszámítva nagyon vicces szituáció volt. Egy darabig egész jól bírtam a tempót, pedig a múlt heti futást még bőven éreztem a combjaimban, aztán a közös kis kalandunk váratlan fordulatot vett.

Elszabaduló barátság

Épp egy viszonylag üres park mellett sétáltunk el, amikor Hópihe bemutatta a saját bűvészmutatványát. Előre rohant, hogy a póráz megfeszüljön, majd egy váratlan pillanatban hátrahúzta a fejét és KISZABADULT BELŐLE! Egy másodpercig mindketten megálltunk, én meredten, ő inkább kihívóan nézett rám, majd azzal a lendülettel futásnak eredt - én meg rögtön utána. Nem mondanám, hogy szökésen törte a fejét, inkább csak szimplán kergetőzni támadt kedve, bár erről azért engem is megkérdezhetett volna előtte. Hirtelen még az izomlázamról is megfeledkeztem; csak az járt az eszemben, hogy Laura ki fog nyírni, ha elveszítem Hópihét, ráadásul baja is eshet az autók között.

Szerintem életemben nem futottam még ennyit megállás nélkül, mire végül egy bokor annyira lekötötte a figyelmét, hogy sikerült utolérnem. Lehuppantam mellé, kapkodtam a levegőt, és próbáltam visszaerősködni rá a pórázt - persze sikertelenül. Hópihe úgy döntött, mostantól nem én sétáltatom őt, hanem fordítva. Ahogy ott fuldokoltam, szépen lassan ő is odafeküdt mellém barátkozni. Most először tudtam közelebbről megvizsgálni. A feje tetején volt egy nagyobbacska sérülés; már begyógyult, de a helye valószínűleg sosem tűnik el.

- Mi történt veled kispajtás? Bántottak téged? Ne aggódj, most már minden rendben lesz...

Hópihe egyre közelebb bújt hozzám, olyannyira, hogy végül már az ölembe tette a fejét. A tekintetéből tudtam, hogy nem is kell megszólalnom, hiszen szavak nélkül is megértjük egymást. Körülbelül fél órát játszottunk még együtt, labdáztunk és végignéztünk pár bokrot, mikor láttam, hogy elég sötét felhők gyülekeznek az égen. De akárhogy is próbáltam rákönyörögni a pórázt, egyszerűen nem sikerült, és magától visszasétálni sem volt hajlandó. Így hát nem maradt más választásom: minden erőmet összeszedve felkaptam a karomba, és megindultunk a menhely felé. Hópihének ezzel már nem volt gondja, sőt, mintha az egész színjáték erre ment volna ki; még a nyelve is lógott, miközben kényelmesen nézelődött a karomból.

A visszafelé vezető séta és a beiktatott pihenések között (mert hát mégsem vagyok súlyemelő bajnok, a karom a végére majd' leszakadt) már tudtam, hogy nem lennék képes otthagyni a kis kennelben. Amikor Bingó eltávozott közülünk, határozottan eldöntöttem, hogy soha többet nem lesz kutyám. Épp a fősuli miatt utaztam vissza a fővárosba, és még kimentem elbúcsúzni tőle a házikójához. Már nem is bírt felállni, folyton csak aludt, de amikor meglátott, még volt ereje megcsóválni a farkát. Tudtam, hogy akkor látom utoljára, és soha többet nem akartam átélni ezt az érzést. Később telefonon mesélte el a húgom, hogy dupla adag altatót kellett neki adni, annyira nem akart otthagyni minket, pedig a betegség szinte teljesen felemésztette már. De bármennyire is nehéz volt, a gondolat, hogy most segíthetek valakin, még erősebb hatást váltott ki belőlem.

Most tényleg új élet kezdődik

Úgyhogy Hópihe gazdit talált magának! Ebben a pillanatban még a menhelyen van, a napokban átesik pár vizsgálaton, kap egy-két oltást, de aztán együtt hazautazunk vidékre a családomhoz. A főbérlőm sajnos nem engedi a kutyát a lakásban, de azt hiszem egy kertes házban egyébként is sokkal jobb helye lesz. Ott aztán kedvére vizsgálhatja a bokrokat, és még a madarakat is üldözőbe veheti.

Közben volt időm gondolkodni ezen az egész helyzeten is. Amikor valaki elveszíti a kutyáját, szinte biztos benne, hogy soha többet nem fogad örökbe egyet sem. Érthető, hiszen ki akarná újra átélni a fájdalmat és a gyászt? Mégis, előbb-utóbb azért a többség csak beadja a derekát. Elvégre a sok-sok vidám perc, a szeretet, amit egy kutyától kapunk valójában sokkal többet számít, mint a búcsúzás szomorúsága. Még ha vissza is mehetnék az időben, és megkímélhetném magam a fájdalomtól azzal, hogy sosem fogadjuk be Bingót, biztosan nem élnék a lehetőséggel.

Azt hiszem olyan ez, mint a kapcsolatok. Miután vége szakad egynek, úgy érzed, soha többé nem leszel szerelmes, sőt, nem is akarsz az lenni! Ugyan kinek érné meg az a sok átsírt éjszaka? Aztán ahogy telik az idő, begyógyulnak a sebek, végül csak megismersz valakit, aki miatt ismét belevágsz a dologba.

Hát, azt hiszem én is megtettem a következő lépést, és még annál is többet. Felvettem magamra egy jó szokást (ígérem, mostantól minden hónapban elmegyek párszor a menhelyre), és még egy életet is megváltoztattam. Igaz, hogy Hópihe és én nem leszünk lakótársak, de abban egyetlen percig sem kételkedem, hogy még rengeteg örömteli pillanatot szerzünk majd egymásnak a jövőben!

És neked mi volt a legemlékezetesebb kutyás élményed? Minden történetre kíváncsi vagyok! :)

Újratervezés: Szerelem

Utolsó bejegyzés: Amikor a legkevésbé számítasz rá, elkezdődik a Happy End szakasz Utolsó bejegyzés: Amikor a legkevésbé számítasz rá, elkezdődik a Happy End szakasz

60. bejegyzés: Szinglinek lenni nem is olyan könnyű! – a randizás rögös útjain barangolva 60. bejegyzés: Szinglinek lenni nem is olyan könnyű! – a randizás rögös útjain barangolva

59. bejegyzés: Az a bizonyos testvéri szeretet – ezért szuper tesókkal felnőni 59. bejegyzés: Az a bizonyos testvéri szeretet – ezért szuper tesókkal felnőni

58. bejegyzés: Amikor te vagy az utolsó szingli a csapatban... 58. bejegyzés: Amikor te vagy az utolsó szingli a csapatban...

57. bejegyzés: Mese a hétköznapokban – amikor az életed „filmmé” változik 57. bejegyzés: Mese a hétköznapokban – amikor az életed „filmmé” változik

56. bejegyzés: Az élet fiú lakótársakkal – rossz hangulat ellen 56. bejegyzés: Az élet fiú lakótársakkal – rossz hangulat ellen

55. bejegyzés: Csalódás a köbön: amikor a barátnőd az exeddel jön össze… 55. bejegyzés: Csalódás a köbön: amikor a barátnőd az exeddel jön össze…

54. bejegyzés: Amikor a változás szele lavinát borít rád… 54. bejegyzés: Amikor a változás szele lavinát borít rád…

53. bejegyzés: Az albérletkeresés bonyodalmai, és egy új lakótárs felbukkanása 53. bejegyzés: Az albérletkeresés bonyodalmai, és egy új lakótárs felbukkanása

52. bejegyzés: Hétköznapi szupererő – A tiéd mi? 52. bejegyzés: Hétköznapi szupererő – A tiéd mi?

51. bejegyzés: A ház, ami felépített téged – Nosztalgikus utazás a világ legjobb helyére 51. bejegyzés: A ház, ami felépített téged – Nosztalgikus utazás a világ legjobb helyére

50. bejegyzés: Fiúk az életünkből – avagy 8 ex-típus, akit mindenki ismer 50. bejegyzés: Fiúk az életünkből – avagy 8 ex-típus, akit mindenki ismer

47. bejegyzés: Na ne már, Murphy! – Amikor minden egyszerre üt be 47. bejegyzés: Na ne már, Murphy! – Amikor minden egyszerre üt be

46. bejegyzés: Az egyik fél mindig jobban szeret? 46. bejegyzés: Az egyik fél mindig jobban szeret?

44. bejegyzés: Bizalom egy kapcsolatban – Megelőlegezzük, vagy ki kell érdemelni? 44. bejegyzés: Bizalom egy kapcsolatban – Megelőlegezzük, vagy ki kell érdemelni?

43. bejegyzés: Így kezd el megváltozni az életed egy kapcsolat miatt 43. bejegyzés: Így kezd el megváltozni az életed egy kapcsolat miatt

42. bejegyzés: A „majdnem barátnő” státuszban rekedve 42. bejegyzés: A „majdnem barátnő” státuszban rekedve

41. bejegyzés: A rossz emlékek után – Mikor adjunk második esélyt? 41. bejegyzés: A rossz emlékek után – Mikor adjunk második esélyt?

40. bejegyzés: A szerelem tényleg akkor érkezik, amikor nem keresed? 40. bejegyzés: A szerelem tényleg akkor érkezik, amikor nem keresed?

39. bejegyzés: Amikor te tartod a gyertyát… 39. bejegyzés: Amikor te tartod a gyertyát…