„Nálunk nem szokás a gyereknek megmondani, mit csináljon!” - Mi a baj a mindent megengedő neveléssel?

Írta: ,

Pszichológusok, védőnők, terapeuták és gyakorló édesanyák vitáznak azon, kell-e határokat szabni a gyermek életében vagy engedjük meg számára a teljes személyes kibontakozást. A vélemények megoszlanak, de egy biztos: az óvodai, iskolai normákkal való szembesülés nyilvánvalóan nagy teher egy olyan gyermek számára, aki otthon a mindent megengedő nevelésben részesül.

Egy nagyvárosi lakótelepen él a nyolcéves Magdolna a szüleivel egy ötödik emeleti lakásban. Magdika korábban rendszeresen átjárt játszani a szemben lévő lakásban lakó Mirjamhoz, s bár nem jártak egy iskolába, jó barátnők voltak.

Egy idő után azonban Magdika édesanyja hiába mondta, hogy menjenek át játszani a szomszédba, a kislány mindig talált valami kifogást. Tanulnia kell, fáradt vagy szeretne valamit megnézni a tévében. Amikor az édesanyjának kezdett gyanússá válni a dolog, leült beszélgetni a kislánnyal. Magdika szinte már fellélegzett, hogy mesélhet a szomszéd Mirjam viselkedéséről. Mint mondta, egyik délután átvitte megmutatni Mirjamnak az új babáját, amit akkor kapott a nagymamájától.

A szomszéd kislány azonban elvette tőle és filctollal összefirkálta a baba arcát, s tette mindezt az anyukája szeme láttára, aki nem szólt egy szót sem. Mint kiderült, nem ez volt az első ilyen bántó eset, így a barátság lassan megszakadt a gyerekek között. Amikor Magdika édesanyja számon kérte a szomszéd anyukát a történtekről, azt a választ kapta, hogy náluk nem szokás a gyereknek megmondani, mit csináljon.

Dr. Bagdy Emőke szerint a korlátozások és tilalmak lényeges szerepet játszanak egy gyermek életében, de korántsem olyan meghatározóak, ahogy gondolnánk. A pszichológus úgy véli, a tiltás vagy a parancs a szabályok megtanulását eredményezi, de az ilyen módon megismert szabály nem válik a viselkedésben meghatározó értékűvé. Tehát, ha egy gyermeknek megtiltja az édesanyja, hogy kinyitogassa a hűtőt, attól még a gyermek ugyanúgy ki akarja azt nyitni és édesség után kutatni. Sőt, a tiltás sok esetben épp az ellenkező reakciót váltja ki a gyermekből. A tiltás egyrészt jó, mert az önkontrollt tanítja meg a gyermeknek, hogy később, a csábítási helyzetekben képes legyen ellenállni. A túlzásba vitt önkontroll azonban félénkké, visszahúzódóvá is teheti a gyermeket.

Kurt Lewin a 30-as években végzett kísérlete rávilágít a végletesen szabadelvű nevelés hátrányaira. Lewin három jellegzetesnek tekinthető módszert különített el.

Az első volt az autokratikus stílus, amelyben egyetlen személy irányította az eseményeket, akár egy tekintélyelvű, szigorú anya, aki nem tűr ellentmondást.

A második a demokratikus stílus. Ezt a gyermeknevelésben úgy fordíthatnánk le, hogy adott a szülő, akire a gyermek felnéz, akinek szót fogad. A szülő világosan elmondja, mit vár el a gyermekétől, de mindig meghallgatja a kisebbet és az együttműködést szorgalmazza. Így a következetes és határozott szülőtől a gyermek mindig tudja, mire számíthat, s eközben érzi, hogy ha valami neki nem jó, mást szeretne, akkor azt elmondhatja, megbeszélhetik.

A harmadik a Laissez-faire, más néven szabad kezet adó stílus, ahol senki sem irányít senkit, nem kötelező együtt dolgozni, a feladatokat mindenki magának határozza meg. Magyarul azt csinál mindenki, amit akar, egyéni képességeihez mérten. Lewin a kísérleteiket értékelve arra a megállapításra jutott, hogy a leghatékonyabb az autokratikus vezetési stílus volt, a legnagyobb élményt adó, s így a legnépszerűbb a demokratikus vezetés volt, a legeredménytelenebbnek a szabad kezet adó vezetési stílus bizonyult.