Noha az a mennyiség, amit egy kamasz használ belőle, már idegesítő lehet, a szarkazmus valójában egy nagyon erős nyelvi kifejezőeszköz, melynek megértése és használata komplex készségeket kíván. Nem véletlen, hogy egy kisgyermek például hiába hallja, nem ismeri fel a szarkazmust. Egyes nem neurotipikus állapotok ismertetőjele is az lehet, hogy az illető nem képes felismerni, ha valaki szarkasztikusan beszél.
A szarkazmus összetettségére utaló jelek a gyermekkoron átívelő hosszú fejlődési pályából származnak. Vagyis az egyénnek meg kell érnie, hosszú fejlődési utat kell megtennie ahhoz, hogy képes legyen értelmezni a szarkazmust.
A tudományos háttér
Ha még mindig nem vagy meggyőződve arról, hogy tinédzserek szarkazmusszeretete olyan mérföldkő, amelyet érdemes ünnepelni, fontold meg Ruth Filik, a brit Nottinghami Egyetem pszichológusának nemrégiben végzett kísérletét. A résztvevőket arra kérték, hogy feküdjenek egy fMRI-szkennerben, miközben különféle közös események forgatókönyveit olvasták. Ezek között ironikus vagy szarkasztikus stílusban elbeszéltek is voltak. Olvass még a témában
Mindkét típusú irónia felpörgette a „mentalizáló” hálózatot, amely részt vesz mások hiedelmeinek és szándékainak megértésében – így fontos az ilyen típusú kétértelmű kijelentések értelmezésében.
Fontos azonban, hogy Filik azt találta, hogy a szarkazmus az általános nyelvi feldolgozásban részt vevő szemantikai hálózatokban és a humorban érintett agyi régiókban is nagyobb aktivitást váltott ki, mint a nem szarkasztikus irónia – amit az általános összetettség jelének tekint.
„Nehezebb kitalálni, hogy mi volt a másik személy meggyőződése, miért mondta, amit mondott, és hogy gonoszak vagy viccesek akarnak-e lenni.”
