Hiába szeretjük azt hinni, hogy „mennyi minden változott”, bizonyos reflexek makacsul velünk maradtak. Ilyen például az az elképesztően avítt gondolat, hogy a nők szexualitása még mindig alkalmas eszköz arra, hogy elhallgattassák, megszégyenítsék vagy „helyre tegyék” őket. Mintha az idő múlása, a társadalmi fejlődés, a nők jogainak bővülése csak díszlet lenne, de a forgatókönyv ugyanaz maradt volna, mint száz évvel ezelőtt.
Akkoriban evidens volt, hogy egy nő értékét az „érintetlensége” határozza meg. Ma ezt már kevesen mondják ki nyíltan – helyette finomabb, vagy legalábbis burkoltabb, modernebbnek tűnő verziókban bukkan fel ugyanaz a logika. Például akkor, amikor egy vitában valaki előrántja azt az adut, hogy „ja, és különben pornózott”. Mintha ez bármit is elmondana az illető gondolkodásáról, szakmai felkészültségéről, politikai véleményéről vagy emberi minőségéről. Mintha egy ilyen mondat után nem lenne több kérdés, nem lenne több érv, nem lehetne több vita.
A szexualitás mint megfélemlítési és büntetési eszköz sajnos egyáltalán nem tűnt el, csak formát váltott.
A digitális korban ezt hívjuk például bosszúpornónak: intim felvételek nyilvánosságra hozásának, zsarolásának, terjesztésének, a nő beleegyezése nélkül. És miközben elvileg már pontosan tudjuk, hogy ez erőszak, visszaélés és bűncselekmény, a társadalmi reakciók még mindig sokat elárulnak arról, kire hárul a szégyen. Olvass még a témában
Mert furcsa módon a férfi, aki ugyanazon a videón szerepel, ritkán válik köznevetség tárgyává. Az ő hitelessége, véleménye, emberi státusza nem kérdőjeleződik meg. A nőé igen. Mintha ami közösen történt, az kizárólag az ő „bűne” lenne. Mintha a szex nem két (vagy több) ember közös döntése lenne, hanem egy olyan cselekedet, amely automatikusan „minősíti” a nőt – lefelé.
Pedig az igazság kifejezetten unalmas és egyszerű: a kölcsönös beleegyezésen alapuló szexben nincs semmi szégyellnivaló. Akkor sem, ha kamerával rögzítik. Akkor sem, ha valaki saját döntéséből feltölti az internetre. Egy felnőtt nő rendelkezik a saját teste felett, és joga van eldönteni, hogy mit csinál vele, kinek mutatja meg, és milyen keretek között. Ez nem provokáció, nem politikai állásfoglalás, nem közügy – hanem autonóm döntés.
Lehet persze úgy érezni, hogy „én ilyet soha nem tennék”. Ez rendben van. A határaink különbözőek, az értékrendünk különböző, és nem kell mindenkinek ugyanúgy élnie a szexualitását. A probléma ott kezdődik, amikor valaki a saját határait univerzális mérceként kezdi el használni, és ebből vezeti le mások érvénytelenségét.
Különösen visszataszító ez akkor, amikor egy nő meztelenségét, szexuális múltját vagy egy róla készült felvételt politikai vagy közéleti vitában „ellenérvként” használják.
Amikor valaki nyilvános posztban mutogatja: tessék, itt van, ilyen, hát mit akar ez? Mintha a meztelenség automatikusan kizárna bárkit a közös gondolkodásból, a kérdezésből, a felelősségre vonásból. Mintha aki egyszer „olyan” volt, az többé nem lehet „rendes” állampolgár, „rendes” jogokkal.
Ez a gondolkodás nem a nőről mond el sokat, hanem arról, aki alkalmazza. Arról, hogy mennyire kétségbeesetten kapaszkodik egyetlen, olcsó eszközbe, amikor kifogy az érvekből. Arról, hogy mennyire természetesnek tartja mások megalázását, ha azok nem maradnak csendben. És arról is, hogy számára a nők autonómiája még mindig feltételes: addig érvényes, amíg „megfelelően” viselkednek.
Nem az a ciki, ha valaki pornózott. Az a kínos, amikor valaki ezt gondolja a legerősebb fegyverének egy vitában. Mert ezzel nem erkölcsi fölényt demonstrál, hanem intellektuális és morális ürességet. És ha van valami, ami miatt valóban megvetéssel kellene néznünk valakire, az pontosan ez.
