„Csak nehogy ide üljön le!” – Erre gondol mindenki vonatozás közben

„Ne ide üljön be, ne ide üljön be, ne ide üljön be…” – mantrázzuk minden állomáson, ahol felszáll valaki a kocsinkba, és csak a szemünk sarkából figyeljük, ahogyan a fülkénk mellett elhaladva beles, mert szemkontaktust nem merünk létesíteni vele.

Nem mintha bármit is változtatna, hogy eggyel több vagy kevesebb széken üldögél valaki, ilyenkor mégis úgy érezzük, mintha egy idegen telepedett volna a konyhai kisszékre otthon.

Eljön az idő, amikor figyelmünket a büfékocsi kínálata kezdi el piszkálni: vajon mit adnak, és mennyiért? Friss-e, és kell-e nekünk egyáltalán olyan?

Az unalomnak van olyan szintje, amikor már mindegy, mi, csak legyen, és a rágás izgalmas tevékenységnek tűnik, azonban a csomagjainkat nem tanácsos őrizetlenül hagyni a fülkében, magunkkal cipelni pedig kényelmetlen.

Vajon megéri a macerát? Attól függ, hogy vajon mit adnak a büfékocsiban, és friss-e, és egyáltalán kell-e nekünk olyan…