Körülötte forog az életem, hozzá szervezem a napjaimat, persze, hogy róla beszélek a legtöbbet. És örömmel beszélek róla, és imádom meghallgatni mások tapasztalatát az anyaságról, erről a semmihez sem fogható, őrült érzelmi hullámvasútról, ami az eddigi életem egyik legfantasztikusabb kalandja. De ha az alábbi mondatokat meghallom, legszívesebben azonnal véget vetnék a beszélgetésnek.
3/5 „És nem félsz, hogy…?”
Bármi is a mondat vége, szinte biztos lehetsz benne, hogy a válaszom de. Vagy, ha eddig nem tettem, most majd elkezdek tőle félni. Ez a mondat jellemzően egyébként is azt implikálja, hogy KELLENE félnem valamitől, esetleg azt, hogy azt feltételezed, hogy amit csinálok, az veszélyes lehet. Pedig biztos lehetsz benne, hogy a gyermekorvossal, védőnővel konzultálva döntöm el, hogy például mikor viszem ki először a levegőre, milyen gyógyszert adok neki, ha az szükséges és még azt is, mikor vágom le először a körmeit. A nyomás így is óriási, semmi szükség rá, hogy még valaki – főleg egy idegen a parkban – azt éreztesse velem, hogy valamit nem jól csinálok.
A cikk a hirdetés után folytatódik a következő oldalon, lapozz!