Nehéz kikerülni az ördögi körből, pedig bizonyos életkortól kifejezetten hátrányos lesz a szingli-lét. Egy ideig az egyedüllét valóban a szabadságról szól: kísérletezés, önállóság, annak élménye, hogy „most még bármi belefér”… Nem kell alkalmazkodni, nincs elszámolás, a döntéseid csak rád tartoznak.
Aztán egyszer csak észrevétlenül változik a hangulat: a szingliség már nem magától értetődő állapot, hanem – sokak szerint – magyarázatra szorul. Egy ponton túl már nem az a kérdés, hogy „élvezed-e”, hanem hogy „miért vagy még mindig így”.
Egy friss kutatás szerint ez az átmenet jóval korábban kezdődik, mint gondolnánk, és nem elsősorban a romantika hiánya miatt válik nehézzé, hanem a mentális terhek végett. A Zürichi Egyetem kutatói több mint 17 400 fiatal felnőttet követtek éveken át, és meglepően pontos képet kaptak arról, mikor válik az egyedüllét valódi kihívássá – nem elméletben, hanem a mindennapi jóllét szintjén. Olvass még a témában
Amikor még nem számít – és amikor már igen
A kutatás szerint a legelső kapcsolatok idején, 16–17 éves korban gyakorlatilag nincs különbség az egyedülállók és a párkapcsolatban élők jólléte között. Hiába tűnik kamaszként élet-halál kérdésnek, van-e valakid, a számok mást mutatnak. Sem a magány, sem a depresszió szintje nem magasabb azoknál, akik épp egyedül vannak.
Ebben az életkorban még annyi minden más történik egyszerre, hogy a párkapcsolati státusz egyszerűen nem tud központi kérdéssé avanzsálni. A fordulópont azonban hamar elérkezik. 18 éves korban már mérhető különbség jelenik meg az életelégedettségben: azok, akik ekkor még egyedülállók, valamivel kevésbé elégedettek az életükkel, mint párkapcsolatban élő kortársaik. Eleinte ez alig észrevehető, inkább csak egy halvány eltolódás, de az irány innentől egyértelműen szétválik.
19 éves kor körül a magány érzése is másként kezd működni. Ebben az életkorban szinte mindenki keresi a helyét, mégis az egyedülállók azok, akik gyorsabban és mélyebben élik meg az elszigeteltséget. Nem feltétlenül azért, mert nincsenek megfelelő és kedves emberek körülöttük, hanem mert egyre gyakrabban érzik úgy, hogy egyedül vannak valamiben. A kutatók hangsúlyozzák: ez nem egy rövid átmenet, ami majd magától elmúlik. A húszas évek során a különbségek nem kisimulnak, hanem épp ellenkezőleg, fokozatosan nőnek.
