Amikor még nem számít – és amikor már igen
A kutatás szerint a legelső kapcsolatok idején, 16–17 éves korban gyakorlatilag nincs különbség az egyedülállók és a párkapcsolatban élők jólléte között. Hiába tűnik kamaszként élet-halál kérdésnek, van-e valakid, a számok mást mutatnak. Sem a magány, sem a depresszió szintje nem magasabb azoknál, akik épp egyedül vannak.
Ebben az életkorban még annyi minden más történik egyszerre, hogy a párkapcsolati státusz egyszerűen nem tud központi kérdéssé avanzsálni. A fordulópont azonban hamar elérkezik. 18 éves korban már mérhető különbség jelenik meg az életelégedettségben: azok, akik ekkor még egyedülállók, valamivel kevésbé elégedettek az életükkel, mint párkapcsolatban élő kortársaik. Eleinte ez alig észrevehető, inkább csak egy halvány eltolódás, de az irány innentől egyértelműen szétválik.
19 éves kor körül a magány érzése is másként kezd működni. Ebben az életkorban szinte mindenki keresi a helyét, mégis az egyedülállók azok, akik gyorsabban és mélyebben élik meg az elszigeteltséget. Nem feltétlenül azért, mert nincsenek megfelelő és kedves emberek körülöttük, hanem mert egyre gyakrabban érzik úgy, hogy egyedül vannak valamiben. A kutatók hangsúlyozzák: ez nem egy rövid átmenet, ami majd magától elmúlik. A húszas évek során a különbségek nem kisimulnak, hanem épp ellenkezőleg, fokozatosan nőnek. Olvass még a témában
„Sokkolt, amikor a lányom azt mondta, nem volt boldog gyerekkora” – szülőként akkor is meg kell hallgatnod, ha te másként emlékszel
„Nem teszel jót ezzel” – ne hazudd a gyereknek, hogy boldog a házasságod
„Mindenki előtt felpofozta a férjét” – Több nő üti meg partnerét, mint gondolnánk
„Hagytam, hogy a csajom egyedül cipekedjen a lépcsőn” – mikor döbbentél rá, hogy már nem szereted a párod?
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
