De megéri ez az önmarcangolás?
A kérdés az, mennyire éri meg a teljes életünket megkeseríteni azzal, hogy egy elérhetetlen vágyat nap, mint nap kergetünk? Persze az sem megoldás, hogy mindent fogadjunk el olyannak, amilyen, pusztán azért, mert az adatott meg. Gyakran inkább csak kényelmi kérdés az, mit teszünk a tányérunkra, vagy éppen mennyit edzünk, és sokszor egyszerűbb ráfogni a testalkatra, vagy a genetikára a hiányosságokat – esetleg önelfogadást segítő könyveket pörgetni ahelyett, hogy még húsz percet kocogjunk.
A külső igenis számít, nem csupán a visszajelzések, hanem saját magunk megítélése végett is. Ugyanakkor – legkésőbb a korai felnőttkorban – el kell jutni arra a szintre, hogy felismerjük a testi korlátainkat. Kamaszként még valamilyen szinten normális, ha a hibákat látjuk magunkban, de bele se merek gondolni, hogy Nóra miként fog a testére tekinteni akkor, amikor áldott állapotba kerül, megszülte a gyermekét, vagy csak pusztán elkezd idősödni.
Megjelennek majd rajta is az első komolyabb ráncok, a legkeményebb edzés hatására sem lesz már olyan feszes, mint most, és nem tudja egy hétnél tovább tartósan elrejteni az ősz hajszálait sem. Ezek a változások kivédhetetlenek, és sokkal könnyebb megöregednie annak, aki korábban el tudta fogadni a testét, és felismerte mi az, amin változtathat, és mi az, amin nem. Olvass még a témában
Egyszer, még várandósan arról beszélgettünk a barátnőmmel, hogy mennyire butaság volt elégedetlenkedni a testünkkel korábban, hiszen örülhetünk, ha legalább részben vissza tudjuk kapni azt a formánkat, amiben akkor csak a hibákat láttuk.
Érdekes, hogy habár a várandósság óriási testi változással járt nálam is, ráeszméltem milyen csodákra képes, fantasztikusan összetett rendszer is a női test, és mennyivel több, mint amit addig gondoltam róla!
Csak remélni tudom, hogy Nóra is felismeri majd, hogy minél többet foglalkozik vélt hibáival és minél görcsösebben akar változtatni rajtuk, annál kevésbé lesz elégedett saját magával, és annál nehezebben tudja majd elfogadni azokat a változásokat, amiken mindannyian óhatatlanul átesünk – akár anyák leszünk egyszer, akár nem.
