Örök vita tárgya, hogy az ember természetétől fogva hordozza-e az agressziót és mindig is háborúzott vagy erre a társadalmi együttélés fejlődése során kényszerült, például a magántulajdon, a földterület védelme érdekében.
A természetben a túlélés szabályai döntenek. Az állatfajok kétharmada valamilyen másik állatfaj egyedeivel táplálkozik, így érthető oka van rá, hogy megtámadja és elejtse azokat. Arra viszont ritkábban akad példa, hogy az állatok saját fajtársaikat pusztán passzióból, erőszakos felindulásból megöljék, ugyanis az veszélyeztetné a fennmaradásukat és kihaláshoz vezetne. Még ritkább, hogy tömegesen támadnák meg egymást állatok bármilyen céltól vezérelve. Tehát az állatvilágban nem létezik háború.
A háború emberi találmány
Egyetlen faj létezik, amely hosszú ideje és rendszeresen fordul társai ellen és akár tömegével is pusztítja saját faját: az ember. A háború emberi találmány. De miért teszünk a természetes életösztön ellen azzal, hogy egymást irtjuk és egyáltalán hogyan maradhatott fent az emberi faj ennyi háború közepette?
Az agresszív viselkedés nem csak az emberre jellemző. Az állatvilágban is előfordul, hogy fajtársa ellen fordul egy állat. A csimpánzok csapatosan védik területüket és ennek érdekében kalakulhatnak harcok más fajtársakkal. Sérülések előfordulnak a harc során, de ezek ritkán halálosak. Ezzel szemben az ember a fajon belüli agresszív viseledésnek új értelmezést adott azzal, hogy kitalálta a háború műfaját, amikor emberek heteken, hónapokon vagy akár éveken át folyamatosan harcban állnak, ahol egyértelmű cél az ellenfél elpusztítása.
Érdekes belegondolni abba, mennyire könnyen tesz ilyesmit az ember, miközben még a természetes eszközei sincsenek meg a harcoláshoz: nincsenek éles karmaink, szarvaink, erős fogaink vagy nem tudunk nagy sebességgel futni, nagyot ugrani. A testfelépítésünk, képességeink már régen nem szolgálják azt a célt, hogy támadni, harcolni tudjunk.
Összességében annak szempontjából, hogy megöljük-e fajtársunkat valójában mindegy, mennyire vagyunk félelmetesek és harcra alkalmasak külsőleg, de még az is mindegy, mivel táplálkozunk. Egy tanulmány példáularra jutott, hogy több szarvas pusztítja el a fajta hímjeit, mint például bálna. Pedig sokban különböznek egymástól.
Az evolúciós szempontokat megismerve egondolkodtató, hogy az ember bántja leggyakrabban felnőtt fajtársait, miközben erre nem kényszeríti éhhalál vagy más egyéb túlélést fenyegető tényező. Bár az állatvilágban is történnek gyilkos támadások – például a csimpánzok igen agresszívak – a csapatos, tömeges harc az embert jellemzi.
A túlélés és a harc
Érdekes módon a rengeteg háború nem tizedelt meg bennünket. Sarah Hrdy főemlőskutató szerint az emberi együttélés egyaránt mutatja az agresszivitás és az idegenekkel szembeni bizalmatanság jeleit (mely tulajdonságok megint csak a csimpánzokra jellemzőek, pontosabban rájuk is jellemzőek). Másrészt viszont az együttműködésre való hajlamot is magunkban hordozzuk.
A túlélés oka, hogy az ember erőszakos oldalát kompenzálja azzal, hogy képes kooperálni, gondoskodni, nyitottan gondolkodni, tolerálni mások viselkedését.
Így képes felnevelni mások gyerekét, vegyes házasságot kötni, elfogadni a többiek életvitelét, szokásait, másságát. Egyrészt tehát tápláljuk az erőszakot, míg a másik oldalon igyekszünk ellene tenni.
Nehéz megmagyarázni, miért háborúzunk, amikor képesek vagyunk felmérni a következményeket, tapasztalatunk is van korábbi háborúk veszteségeiről, ráadásul alapvetően a békére törekszünk és képesek vagyunk egymás mellett békésen élni. Egyes nézetek szerint bennünk van a harc iránti vágy, szeretjük a háborút, mint „műfajt” (ezért szeretünk ilyen témájú videojátékkal játszani vagy agresszív akciófilmeket nézni) Talán nem is alaptalan ez a vélekedés és tényleg nem szükséges számunkra elég határozott indok ahhoz, hogy a másikat elpusztítsuk. Mégis szeretném azt hinni, hogy nem így van.