Van egy mondat, amit szinte automatikusan kimondunk, amikor kezd túl sok lenni minden körülöttünk: „Most annyira bonyolult az életem.” Olyan megnyugtató ez a kijelentés! Mintha egy kis felmentést adnánk vele magunknak…
Ha bonyolult, akkor érthető, hogy nem haladunk, nem döntünk, nem lépünk semerre, hiszen itt nem lehet kapkodni. Ami bonyolult, azt jól meg kell rágni, minden szemszögből meg kell vizsgálni, kicsit félre kell tenni, majd valamikor újra elővenni a fiókból, hogy aztán ismét elkezdjük vele futni a jól ismert köröket. De vajon tényleg minden esetben kezelhetetlen az, amit tologatunk, vagy csak egyszerűbb kizárni azokat a dolgokat, amik már rég megérettek volna a lezárásra?
Jó ideig – és sokszor még ma is – az előbbi verzióra szavaztam. Kívülről nézve tényleg volt minden, amire rákenhettem a halogatást: munka, család, egyéb felelősségek, folyamatos alkalmazkodás, na és persze a remény, hogy magától is jön majd a változás. „Megoldódik!” Belülről viszont egyre inkább azt éreztem, hogy nem a feladatok mennyisége fáraszt el, hanem az a rengeteg „majd egyszer”, amit magam előtt tologatok. Olvass még a témában
Amikor a „bonyolult” valójában csak kifogás
A halogatás ritkán néz ki lustaságnak vagy gyengeségnek. Sokkal elegánsabb álarcokat adunk rá. Olyan belső monológokat futtatunk a rendszerünkben, mint az „ezt még alaposan át kell gondolnom”, vagy a „csak nincs még meg minden információm a helyes döntéshez”. Ezek az első hallásra felelősségteljes mondatok a legtöbbször csupán időnyerésre és önáltatásra használatosak.
A furcsa az, hogy miközben azt hisszük, a várakozással energiát spórolunk, valójában épp az ellenkezője történik. Egy meg nem írt e-mail, egy el nem indított beszélgetés vagy egy halogatott döntés folyamatosan ott kering a fejünkben. Nem biztos, hogy kézzel fogható órákat vesz el az életünkből, mégis állandó készenléti állapotban tart.
Sokszor az agyalás több energiát emészt fel, mint az a tíz perc, ami alatt túl lennénk az egész beszélgetésen, vagy a határozott elutasításon.
A halogatás nem jellemhiba, hanem érzelmi stratégia
Sokat segített, amikor rájöttem, hogy a halogatásom nem arról szól, hogy nem akarok dolgozni a céljaimért, sokkal inkább arról, hogy nem akarok szembenézni bizonyos érzésekkel vagy élethelyzetekkel. Félek attól, hogy nem lesz tökéletes az eredmény. Félek a visszajelzéstől, a kudarctól, vagy épp attól, hogy működni tudok-e egy újabb szinten is.
De amíg valamit nem kezdünk el, addig minden lehetőség nyitva marad, még bármi lehet belőle, és ez biztonságot ad. Csakhogy ez a biztonságérzet hamis.
A halogatás olyan, mint egy hitelkártya: ideig-óráig kényelmes, de a számla egyszer megérkezik. És minél tovább várunk, annál nagyobb összeggel.
A „majd egyszer” láthatatlan súlya
Sokáig azt hittem, az igazán nagy terhet azok a feladataim jelentik, amikkel aktívan foglalkozom. Később derült ki, hogy sokkal inkább azok nyomasztanak, amelyekhez már hozzá sem nyúlok. Félbehagyott együttműködések, soha el nem indított ötletek, ígéretek, amiket már csak megszokásból tartok számon… Az agyunk azonban nem tud mit kezdeni a félkész dolgokkal. Ami nincs lezárva, az „folyamatban lévő ügyként” fut a háttérben, és állandóan lefoglalja a mentális kapacitásunk jelentős részét.
Néha kell egy külső kényszer, hogy ezt észrevegyük. Nálam egy hosszabb kényszerpihenő volt az a pont, amikor végre először nem optimalizálni akartam az életemet, hanem megkérdőjelezni a bevált sémáimat. Rájöttem, hogy a „bonyolult életem” inkább egy túlzsúfolt raktárra hasonlít, mint egy jól működő rendszerre. Tele van olyan dolgokkal, amikhez már nincs közöm, mégis őrizgetem őket, mert egyszer fontosak voltak. Ekkor értettem meg, hogy nem újabb megoldásokra van szükségem, hanem selejtezésre.
Van egy mondat, amit sokan félünk kimondani: „ezt már nem csinálom tovább”. Pedig ez nem kudarc, hanem egy nehéz, mégis előremutató döntés. Amikor erre ráeszméltem és a gyakorlatba is beillesztettem, valami egészen váratlan történt: megkönnyebbültem. Rájöttem, hogy a halogatás nemcsak azt jelentheti, hogy nem kezdünk el valamit, hanem azt is, hogy valamire nem merünk nemet mondani.
Hajlamosak vagyunk az életet egy túlkomplikált rendszernek látni, miközben sokszor mi magunk akadályozzuk a lezárást azzal, hogy nem rakjuk ki a pontot a mondatok végére. Pedig gyakran a lezárás nem visszalépés, nem bukás, hanem éppen az egyik legérettebb döntés, amit hozhatunk.
