A Love, Rosie utalás lehetett volna a levelekre és üzenetekre, amiknek fontos szerepe van a történetben, ellenben szivárvány egyáltalán nincs benne.
De visszakanyarodva a filmhez: ha az ember képes túltenni magát azon, hogy az alkotók célja nem feltétlenül valódi emberek valódi problémáinak bemutatása volt (amikor Rosie előáll azzal, hogy Bostonban szeretne egyetemre járni, az anyja legnagyobb problémája az, hogy ki fog mosni rá, ellenben senki nem mondja azt, „édes lányom, én háztartásbeli vagyok, apád ajtónyitogató egy szállodában, mégis miből fogunk neked amerikai egyetemet fizetni szerinted?”), akkor az Ahol a szivárvány véget ér egy kedves, szerethető film.
A néhány kiszámítható és kötelező poén mellett vannak tényleg mulatságos jelenetek, Rosie barátnője, a romantikus filmekben szintén kötelezően megjelenő komikus mellékszereplő, Ruby (Jaime Winstone) cinizmusa pedig kimondatja vele azt, amit mindannyian gondolunk a film néhány pillanatában, így megakadályozza, hogy a sztori túl szirupossá váljon. Olvass még a témában
A filmen segítene, ha Sam Claflin színészi játéka nem merülne ki annyiban, hogy meglepődve nyögdécselő hangokat ad ki, miközben nem tudja eldönteni, hogy éppen beveszi vagy kifújja a levegőt, de az Ahol a szivárvány véget ér kategóriájában még így is egy jól sikerült mozi, amire az év többi napján nem ülnénk be, randifilmnek viszont tökéletes, mert lehet rajta nevetni, meghatódni, egyszer sírni is, van benne cukiság, és talán nem rontjuk el a meglepetést, ha eláruljuk, happy end is.
