A délnyugat-kínai hegyekből kivájt Honghe Hani rizsteraszok több mint 160 négyzetkilométeren terülnek el, az egyik leglátványosabb látképet megalkotva az egész világon.
Egységben élni a természettel kifizetődő
„A hani nép mindig is harmóniában élt a természettel, olyan lakókörnyezetet alkotva, ahol a csúcson erdők, középen falvak, lentebb pedig teraszok és vízrendszerek, például folyók futnak át, így létrehozva a „négy elemből” álló egyedülálló ökoszisztémát: erdők, falvak, teraszok és vízrendszerek” – mondta A.
Ma több mint 80 falut szolgálnak ki a teraszok. Így a víz az az árucikk, amely nemcsak a hani túlélése, hanem a közösség kohéziója szempontjából is kulcsfontosságú. Jim Goodman amerikai etnográfus, a Yunnan: China South of the Clouds című könyv szerzője szerint a kínálat egyenlősége a csoport sikerének kiindulópontja.
„A hanik demokratikusan alakították ki a tájat, csatornák, elválasztók és gátak rendszerét használva biztosítják, hogy a víz tisztességesen mozogjon a téren” – mondta. „Minden faluban van hivatalos „vízgondnok”, aki gondoskodik a víz egyenletes elosztásáról. Az a család, akinek a földje a terasz alján van, ugyanannyi vizet kap, mint aki fent van.”
Kézzel készültek a varázslatos teraszok
Ennél is lenyűgözőbb talán, hogy a teraszokat mindig is kézzel faragták, és a ma is alkalmazott építési módok megegyeznek ezzel.
„A teraszokat nem lehet gépesíteni” – magyarázta Goodman. „Nem használhatnak traktorokat vagy más gépeket alakjuk és elhelyezkedésük miatt. És gyakran térdig ér a víz. Tehát a hanik még mindig bivalyokat használnak, vagy kézzel végzik a nehéz munkát. Ugyanazokkal a csákányokkal és kapákkal és kéziszerszámokkal, amelyeket több száz éve használnak.”
És bár a teraszokat a praktikum hozta létre, látványnak sem éppen utolsóak. Élénk smaragdként csillognak a nyári termésidőszakban (a helyi mikroklíma évente csak egy rizstermést támogat, az viszont bőséges). A táj novembertől április végéig a legfotogénebb, amikor a vizes teraszok természetes tükrökké válnak, amelyek az indigó és a mandarin árnyalataiban, aranyban, türkizben és bíborban világítanak minden napkeltével és napnyugtával.
A gazdák és a vízibivalyok időnként tetszetős sziluettként szelik át a tájat. A lélegzetelállító tájat sokan úgy írják le, mintha a mennybe vezető lépcső lenne. Ha a teraszok tetején nem is Szent Péter, csak néhány esőfelhő áll, az bizonyos, hogy a természettel itt megteremtett harmónia valóban a megváltást jelenthetné az emberiségnek.