Rajz, technika, ének… szóval a készségtárgyak majdnem mindig ebbe a halmazba kerültek, mert a matek, a környezet és az olvasás feladatok mellett nemigen jutott már idő és energia festeni, ragasztani és dalolászni. Sajnálom, ehhez már tényleg kevésnek bizonyultam. A hét közepén már tudtam, hogy május 10-ig, a felsős iskolakezdésig még a szemöldökömet is befonom majd, ha ez így folytatódik. Eddig kérvényeztem ugyanis az alsós gyermekem távolmaradását.
Kezdtem feladni
Szóval ott tartottam, hogy már a hét közepén éreztem, hogy ez nem fog olyan flottul menni, mint az online oktatás. Akkor ugyanis majdnem minden tanórát online megtartottak a tanárok, nem a szülőre (vagyis rám) hárult annak a terhe és felelőssége, hogy a gyerekem megtanulja-e a törteket, vagy jól megismeri-e Fekete István műveit és életrajzát.
Ez tanári munka, ami egész embert kíván, én pedig a munkám mellett csak félember voltam ebben a szerepben.
Kezdtem feladni. Csütörtökön már fizikai fájdalmat éreztem, amikor közeledett a délután, és meg kellett nyitnom a Kréta felületét. Olvass még a témában
„A főnök felesége követelte, hogy csókoljam meg” Férfiak mesélnek szexuális zaklatásaikról
Nyaralás, takarítónő, fitneszbérlet – Szüleinknek luxus, nekünk már természetes?
Ezt hozza 2026. február 9. a numerológia szerint: az önkifejezés ma játékosan kreatív oldalát mutatja
Ez a 4 zodiákus jobban teszi, ha lassabb tempóra vált januárban
Közben a felsős gyerekem is itthon tanul, de egy szavam sem lehet, mert ő többnyire önállóan csinál mindent. De még így is egy kifacsart rongynak éreztem magam minden estére, amikor még nekiálltam befejezni a saját elmaradásaimat, vagy begyúrtam egy kenyeret (erre én szoktattam rá a családot, ez van).
A döntés
Kemény hét volt. Egy hét. Semmi több. De én úgy éreztem, hogy négy állásban dolgozom, ezek közül az egyik nehéz, fizikai munka. Olyan voltam, mint aki három napig kapált. Minden estére. Tudtam, éreztem, hogy ez így nem lesz jó, hiszen a gyerek így semmit nem fog megtanulni, mert a nyugodt indítás után húsz perc múlva már ordítani tudtam volna (volt, hogy ordítottam is), fél órán belül pedig már sírt, hogy ő nem akar tanulni.
A döntés megszületett. Bevállaljuk.
Ahogy az osztályában még 17 család. Bevállaljuk, hogy elküldjük iskolába, mert bebizonyosodott, hogy egy anya (és sokszor még egy apa is pluszban) alkalmatlan a saját gyermeke oktatására a saját munkája mellett.
Egy hétig bírtam az önkéntes oktatás-tanulás-ordítás-sírás négyesét. Képtelen voltam tovább csinálni, és már a gyerek is mindennél jobban szeretett volna a társai közt lenni. Sok választásunk nem lévén, iskolába ment. Újra. Közösségbe. De az élet nem állhat meg. Mindent megtettünk, és ezután is megteszünk a saját és mások védelméért, és reménykedünk, hogy nem kapjuk el. Ennél többet nem tehetünk.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
