Emelem kalapom minden olyan szülő előtt, aki képes otthon tanítani a gyermekét, munka mellett, főzés mellett, háztartás mellett. Nekem egy hétig ment.
Amikor kiderült, hogy az iskolák alsó tagozatát megnyitják, és a kicsik április 19-től újra iskolába járnak majd, bevallom végigfutott a hátamon a borzongás. Mivel még mindig nagyon keveset tudunk a koronavírusról, de az bizonyos, hogy bárkire veszélyes lehet, nem akartam még a gyerekem közösségbe engedni.
Kérvényt írtam tehát az iskola igazgatójának és az osztályfőnöknek, amely tartalmazta, hogy úgy érzem, a járványügyi helyzet még nem teszi lehetővé, hogy a gyermek az iskolában folytassa a tanulmányait.
Néhány nap múlva érkezett a válasz, a kérvényemet jóváhagyták, de a tanulást magunknak kell megoldanunk, abban nem tudnak segítséget nyújtani, mivel a tanárok a jelenléti oktatásra koncentrálnak. Tudomásul vettem, bár átfutott az agyamon, hogy – tanári diplomám ellenére – nem véletlenül nem lettem tanár. Nehéz hivatás ez, bár kétségkívül gyönyörű.
Az én alsósom nem könnyű eset, igazi örökmozgó sportlady, akinek már 10 perc tanulás is időpocsékolásnak számít. Mindez, megspékelve az én türelmetlenségemmel, nem egy főnyeremény.
A feladatok csak jöttek és jöttek
A Kréta rendszer bizonyára egyetlen szülőnek sem ismeretlen, akinek iskolás gyermeke van. Az elektronikus napló és ellenőrző a feladatok elküldésére is megfelelő felület. Ezen keresztül kaptuk mi is az órai munka feladatait, valamint a házi feladatokat is. Mivel délelőtt folyt a tanítás, mindig délután kerültek fel az aznapi anyagok, így egy nap csúszásban voltunk az iskolába járó gyerekekkel szemben. Ez még nem lett volna baj.
A gond ott kezdődött, hogy olyan sok feladat érkezett, amivel egy gyerek egyedül nem birkózik meg. Fontos volt tehát a szülői (leginkább anyai) felügyelet, és nem ritkán – természetesen – magyarázatra is szorult a tananyag.
Ahogy teltek a napok, egyre több olyan feladat gyűlt össze, amit a „majd megcsináljuk később” halmazba raktunk, közös megegyezéssel.