A 15. és a 16. század elején a Titicaca-tó egyik kis szigete Dél-Amerika egyik legfontosabb vallási helyszíne volt. A Nap, a Hold és az Inka-dinasztia szülőhelyeként tisztelt Isla del Sol („Nap szigete”) zarándokokat vonzott az Andokon túlról.
Az andének (spanyolul „felület”-et jelent) néven ismert teraszos mezők az Andok középső részén találhatók. Körülbelül 4500 évvel ezelőtt építették először a régió ókori kultúráinak lakói. Az inkák tökéletesítették őket, akik a 12. században jelentek meg, és mesterei voltak más társadalmak technikáinak, stratégiáinak és hitrendszereinek átvételének és adaptálásának. Az Andenes – mondja Cecilia Pardo Grau, a British Museum Peru: Utazás az időben című kiállításának kurátora a BBC-nek – „a tereppel való szembenézés kreatív módja… amely lehetővé teszi a hatékony növénytermesztést”.
Az andének számtalan előnye
Ezek a teraszok lehetővé tették az andoki közösségek számára, hogy leküzdjék a kihívást jelentő környezetet. Például a meredek lejtőket, a vékony talajréteget, az extrém és élesen ingadozó hőmérsékleteket, valamint a csekély vagy szezonális csapadékot. A mesterséges medencékből és a kidolgozott öntözőrendszerekből táplálkozó andének jelentősen megnövelték a megművelhető földterületet. Ezenkívül megóvták a vizet, csökkentették a talajeróziót. A napközbeni hőt felvevő, majd éjszaka kibocsátó kőfalaknak köszönhetően pedig megóvták a növényeket a súlyos fagyoktól. Olvass még a témában
Ez lehetővé tette a gazdálkodók számára, hogy több tucat különböző növényt termeszthessenek. A kukoricától és a burgonyától a quinoáig és a kokáig minden megtalálható volt – közülük sok egyébként nem maradt volna fenn a régióban. Ennek eredményeként a megtermelt élelmiszer mennyisége drámaian megnőtt.
Az inkák a gondos tervezéssel és stratégiával kialakított teraszoknak köszönhetően így tulajdonképpen olyan igényeket is ki tudtak elégíteni, amelyeket manapság mesterséges öntözéssel, fűtött üvegházakkal vagy más, modern technológiával szoktunk.
