Az inkáknak egy egyszerű, ám nagyszerű mezőgazdasági-mérnöki bravúr segített felépíteni Dél-Amerika legnagyobb birodalmát.
A 15. és a 16. század elején a Titicaca-tó egyik kis szigete Dél-Amerika egyik legfontosabb vallási helyszíne volt. A Nap, a Hold és az Inka-dinasztia szülőhelyeként tisztelt Isla del Sol („Nap szigete”) zarándokokat vonzott az Andokon túlról.
Az andének (spanyolul „felület”-et jelent) néven ismert teraszos mezők az Andok középső részén találhatók. Körülbelül 4500 évvel ezelőtt építették először a régió ókori kultúráinak lakói. Az inkák tökéletesítették őket, akik a 12. században jelentek meg, és mesterei voltak más társadalmak technikáinak, stratégiáinak és hitrendszereinek átvételének és adaptálásának. Az Andenes – mondja Cecilia Pardo Grau, a British Museum Peru: Utazás az időben című kiállításának kurátora a BBC-nek – „a tereppel való szembenézés kreatív módja… amely lehetővé teszi a hatékony növénytermesztést”.
Az andének számtalan előnye
Ezek a teraszok lehetővé tették az andoki közösségek számára, hogy leküzdjék a kihívást jelentő környezetet. Például a meredek lejtőket, a vékony talajréteget, az extrém és élesen ingadozó hőmérsékleteket, valamint a csekély vagy szezonális csapadékot. A mesterséges medencékből és a kidolgozott öntözőrendszerekből táplálkozó andének jelentősen megnövelték a megművelhető földterületet. Ezenkívül megóvták a vizet, csökkentették a talajeróziót. A napközbeni hőt felvevő, majd éjszaka kibocsátó kőfalaknak köszönhetően pedig megóvták a növényeket a súlyos fagyoktól.
Ez lehetővé tette a gazdálkodók számára, hogy több tucat különböző növényt termeszthessenek. A kukoricától és a burgonyától a quinoáig és a kokáig minden megtalálható volt – közülük sok egyébként nem maradt volna fenn a régióban. Ennek eredményeként a megtermelt élelmiszer mennyisége drámaian megnőtt.
Az inkák a gondos tervezéssel és stratégiával kialakított teraszoknak köszönhetően így tulajdonképpen olyan igényeket is ki tudtak elégíteni, amelyeket manapság mesterséges öntözéssel, fűtött üvegházakkal vagy más, modern technológiával szoktunk.
Remek példa volt az inkák módszere
Sajnos a spanyol hódítók érkezése a 16. században elindította az inkák birodalmának összedőlését és az andének hanyatlását. A gyarmati erőszak, az európai betegségek járványai és a kényszerű kitelepítés gyakorlatilag kipusztította az Andok középső részének eredeti lakosságát. Európai termények és mezőgazdasági gyakorlatok kerültek bevezetésre, és gyorsan elterjedtek az egész régióban.
Mégis, bár sok andént elhagytak vagy hagytak tönkremenni, a teraszok soha nem tűntek el teljesen. A nemzedékek során átadott tudásra támaszkodva sok andoki gazdálkodó ma is használja ezeket. Bár az utazók gyakran figyelmen kívül hagyják őket, továbbra is gyakori látványosságok maradnak olyan helyeken, mint Isla del Sol és a tágabb titicacai régió, a Machu Picchu melletti Szent Völgy és a Colca-kanyon Peru déli részén.
Ugyanakkor ennek a természetes „energetizálásnak” köszönhetően az elmúlt években a tudományos érdeklődés is megújult az andenek, mint a fenntartható mezőgazdaság egyik formája iránt. Ez ugyanis segíthet a világnak megbirkózni az éghajlati válsággal, a vízhiánnyal és a talajerózióval. Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete például úgy írja le a hagyományos andoki kultúrát, mint „az egyik legjobb példát a gazdálkodók környezetükhöz való alkalmazkodására és tudására”. Továbbá kiemeli fenntartható megközelítését a földhasználat, a vízgazdálkodás, a növények biológiai sokfélesége és a talajvédelem terén.
Négy és fél ezer évvel azután, hogy felbukkantak, úgy tűnik, hogy az Andok teraszos mezői még mindig megelőzik a korunkat is.