Mesélem a 10 éves lányomnak, milyen varázslatos havas teleink voltak gyermekkoromban, és hitetlenül pislog vissza. Tudja, évek óta, ha havat akarunk látni, a hegyekbe utazunk és megfizetjük az árát. Ha ritkán hull is a hó nálunk, a gyermekem azonnal kirohan és képes a sáros hóból is hóembert gyúrni. Gyorsan gyúrja, szinte stresszben égve, mert máris fél, hogy másnap úgysem marad belőle semmi… Ilyenkor sírni tudnék. Ő már nem tudja meg, milyen annyit nevetni a hóban, hogy az arcod is elzsibbadjon, hogy az ujjaid nem gyúrtak annyi hógolyót, hogy átázzon a vízhatlan kesztyűd is, és fogalma sincs, hogyan kell irányítani egy szánkót…
A 80-as és 90-es évek telei valami igazán különlegesek voltak. Az ünnepi időszak valódi fehér karácsonyt ígért, a havas táj pedig egyenesen mesébe illő volt. Ki ne emlékezne azokra az igazi téli játszós napokra, amikor egész nap szánkóztunk, hógolyóztunk és hóembereket építettünk? Az iskolai téli szünet alatt a barátainkkal izgatottan csúszkáltunk a szánkóinkon (akkoriban mindenkinek volt „rendes” fa szánkója) a közeli domboldalon. A havas táj békéje ott volt a panelek közt, a városi köztereken és a vidéki tájakon egyaránt. Gyerekzsivaj és hóropogás kedves zaja töltötte meg a szívünket.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Péntek reggel elküldjük a hét legolvasottabb Kikapcsolódás-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
