Az utóbbi időben meglepően sok olyan poszt jön velem szembe, amelyekben felnőtt emberek részletesen kifejtik, mennyire zavarják őket a gyerekek. A sírás a repülőn. A nyafogás az étteremben. A szaladgálás a bevásárlóközpontban. A kommentek alatt pedig rendre kialakul egy kórus, amely megerősíti:
igen, a gyerekek idegesítőek, a szülők felelőtlenek, a világ pedig elviselhetetlen.
Nem tudom, ezek a bejegyzések mire számítanak. Szimpátiára? Együttérzésre? Ami engem illet, belőlem aztán egyiket sem váltják ki. Ellenkezőleg: ilyenkor elég gyorsan meggyőződésemmé válik, hogy a poszt írója az, akinek a jelenlétét meg valószínűleg én nem tudnám hosszú távon elviselni például egy beszélgetés során. Olvass még a témában
Értem én, hogy a sírás hangos. Hogy egy hosszú munkanap után az ember csendet szeretne. Hogy egy éttermi vacsorához nem feltétlenül passzol egy dackorszak csúcspontja. De valahol itt kezdődik a felnőttlét: annak felismerésénél, hogy a világ nem személyre szabott szolgáltatás.
Egy gyerek még most tanulja a létezést
Tanulja, hogyan működik a teste, hogyan kezelje az éhséget, a fáradtságot, a csalódást. Tanulja az érzelmei szabályozását, a társadalmi normákat, azt, hogy mikor illik csendben maradni, és mikor lehet hangosnak lenni. Ez nem egy letölthető frissítés, ami egyik napról a másikra aktiválódik. Ez egy hosszú folyamat, tele próbálkozással és hibával. Trial and error. Rengeteg errorr.
A sírás ennek a tanulási folyamatnak a része. A túlcsorduló érzelmeké, a még ki nem épült önszabályozásé. Nem manipuláció, nem direkt idegesítés, hanem fejletlenség. Ami nem hiba, hanem állapot.
Ami viszont számomra nehezebben érthető, az az, amikor egy felnőtt ember úgy érzi, hogy neki joga van elvárni: a nyilvános tér mindig és minden körülmények között az ő kényelmét szolgálja. Mintha a kávézó, a repülőgép, a park vagy az étterem valamiféle zajszűrt, steril buborék lenne, amelyben kizárólag az ő igényei számítanak.
A nyilvános hely definíció szerint közös. A „köz” pedig azt jelenti, hogy mások is ott vannak. Más élethelyzetben, más idegrendszerrel, más prioritásokkal. Idősek, tinédzserek, turisták, babák.
A közösségi tér nem luxusszolgáltatás, hanem együttélési gyakorlat.
Valahol ironikusnak érzem, amikor valaki hosszú bejegyzésben, indulatos hangnemben magyarázza, mennyire felháborító, hogy egy hároméves nem tud negyven percen át hangtalanul ülni. Aztán ugyanez a felnőtt képtelen elviselni tíz perc kényelmetlenséget anélkül, hogy ne érezné szükségét annak, hogy az interneten panaszkodjon róla.
Ha valaki tényleg azt gondolja, hogy a világ dolga alkalmazkodni az ő komfortzónájához, az számomra sokkal inkább megtestesíti egy hisztis kisgyerek képét, mint az a gyerek, aki épp tanulja, hogyan ne legyen az.
Lehet nem szeretni a gyerekzsivajt. Lehet tudatosan gyermektelen életet választani. Lehet csendes helyeket keresni, olyan éttermeket, hoteleket, mozikat, amelyek kifejezetten felnőtteknek szólnak. Ezek legitim döntések. De a társadalom egészét nem lehet átszervezni azért, mert valakit zavar egy fejlődési fázis.
A gyerekek nem vendégek ebben a világban
Nem ideiglenes zavaró tényezők, akiket jobb lenne a négy fal között tartani, amíg „kész” emberekké nem válnak. Ők ugyanúgy részei a közösségnek, mint bárki más. A jelenlétük néha zajos, néha kaotikus, de ettől még legitim.
Úgyhogy azoknak, akik rendszeresen arról írnak, mennyire nem bírják a síró gyerekeket, csak annyit tudok mondani: talán érdemes lenne átgondolni, ki is viselkedik éretlenül. Ha a minimális kényelmetlenség ennyire kibillent, az nem a gyerek problémája.
És ha valaki tényleg ennyire hisztis lesz attól, hogy mások is vannak körülötte, talán fontolja meg a saját tanácsát, és maradjon ő otthon. Mert ha valaki felnőttként sem tud együtt élni azzal, hogy a világ nem körülötte forog, akkor lehet, hogy nem a gyerekeknek kellene halkabban sírniuk, hanem neki egy kicsit felnőnie.