Ez a néhány hét (sok szülőhöz hasonlóan) nekünk is a beiratkozás körüli feladatokkal van teli – és persze jó adag kétellyel, hogy valóban a legjobb döntést hozzuk-e meg…
Az iskola kiválasztásával nem volt gondunk, ugyanis a környéken meglehetősen sok lehetőség kínálkozik, de abban biztosak voltunk, hogy az általános iskolát tekintve helyben maradunk. Mivel a kisvárosban, ahol lakunk, csak egy általános iskola van, nem volt kérdés, hova kerül a lányunk.
Azonban itt már kicsit tépelődtünk, hiszen négy szak is indul, amik közül lehet választani. Mérlegelnünk kellett ezernyi dolgot, körülményt, de úgy tűnik, végre kirajzolódott a kép. Persze jól emlékszem, az óvoda esetében is ugyanez volt, minden követ megmozgattunk, hogy kiderítsük, melyik csoport lesz számára a legideálisabb választás. Biztos vagyok benne, hogy minden szülő így érez, mindenki mérlegel, mert olyan, hogy „tökéletes”, ebben a kérdésben ritkán adódik. Ráadásul nyomasztó, hogy évekre előre kell döntést hoznunk, az pedig, hogy hibáztunk-e, csak utólag derül ki.
Ennek kapcsán merült fel a kérdés bennünk, hogy napközis legyen-e a lányunk. Szerencsére ebben a tekintetben is rugalmasak a lehetőségek, gyakorlatilag bármelyik nap meg lehet szakítani a napközit, maradhatnak a gyerekek végig, vagy csak a tanulásig, a lényeg, hogy mindez bekerüljön az üzenőbe. Ez hála az égnek olyasvalami, amivel évközben is lehet „variálni”, ha szükséges, pl. ha a későbbi időpontban már nehezére esik a tanulás, akkor el tudjuk hozni előbb.
Egyelőre mindez csak tervezgetés, de azon kaptam magamat, hogy óhatatlanul is kutakodom, hogyan tudnánk a legjobb körülményeket teremteni az iskolakezdéshez, a további mentális-érzelmi fejlődéshez. Mázlink van, mert a lányunk nagyon talpraesett, önálló. Már tavaly is gond nélkül feltalálta magát a nyári táborban a nagyobbak között. Szóval oda lyukadtam ki, hogy elsősorban nekünk kell félretennünk a félelmeinket és egyre nagyobb teret engedi neki. Bár eddig is törekedtem arra, hogy önálló legyen, nem gondoltam volna, hogy ennek ekkora jelentősége van, míg kezembe nem került egy tanulmány, amit a Centers for Disease Control készített.
Egyre ritkább, hogy a gyerekek felügyelet nélkül lehetnek
Sokszor téma ismerősök körében, hogy régen a környék összes gyereke együtt töltötte a délutánt és gyakorlatilag felügyelet nélkül lehettünk estig. Ha kész volt a lecke, beütött a szabadság és éppen csak azért estünk haza este, mert majdnem éhen vesztünk.
Szülőként számomra szinte sokkoló, hogy anyukám milyen hamar elengedett az „ott alvós” táborokba, amik közül több még csak nem is az országban volt.
Az pedig szóba sem került, hogy kísérettel járok iskolába, a mamámhoz, szakkörre, vagy éppen boltba, hogy ne én fizessem be az ebédemet. Csupán azokra az eseményekre kísért el, amelyeken feltétlenül szükséges volt a jelenléte (pl. fogszabályozás). Egyedül kellett megoldanom szinte mindent, ha jól emlékszem, kb. harmadikos koromtól kezdve. Ha otthon maradt a tornacucc, akkor felszerelés nélkül tesiztem, ha elhagytam a tollamat, akkor a zsebpénzemből kellett újat vennem. Ezeknek a körülményeknek és feltételeknek egy jó része manapság szinte elképzelhetetlen. Nem csak azért, mert mi megváltoztunk, hanem mert megváltozott körülöttünk a világ is.
De tényleg akkorát fordult a világ, hogy indokolt legyen a túlféltésünk?
A mostani felmérések szerint az elmúlt 40-50 évben drasztikus mértékben csökkent a gyermekek szabadsága, azaz annak az ideje, hogy komolyabb felügyelet nélkül a szabadban legyen, játszanak, vagy bármilyen tevékenységet folytassanak felnőtt kontroll nélkül.
Múltkor az egyik óvodapedagógusunknak szóltam, hogy a lányom egyedül szeretne feljönni reggel, lehetséges-e? És ekkor került szóba, hogy régen óvodába is sokszor egyedül jöttek a gyerekek. A nagyobbak kísérték a kicsiket – ezért manapság lehet, hogy még fel is jelentetnének, de hogy totálisan felelőtlennek titulálnának, az biztos. Közben értem, hogy egyre kevesebben engedik a gyerekeket szabadon „kószálni”. Jóval nagyobb a forgalom és a hírekből minden nap értesülünk különféle tragédiákról, zaklatásokról.
Egyre jobban kíméljük a gyerekeket mindentől. Látom a szintén beiratkozásra készülő anyukákon, hogy szörnyen stresszelnek, féltik a kicsiket és előre rettegnek, ha arra gondolnak, hogy a tanár esetleg határozottabban fog rászólni a csemetére.
Meddig tudjuk óvni a gyerekeinket ettől és milyen hatással van ez rájuk?
Nagyon sokáig tudjuk őket óvni, csak nem egyértelmű, mennyire éri meg. A tanulmány, amit említettem, felfedte, hogy pontosan ebben a 40-50 évben nőtt drasztikusan a szorongók, a depressziósok és az öngyilkosságok aránya a gyermekek, valamint a tizenévesek körében.
Szám szerint ez annyit tesz, hogy nyolcszor-tízszer több gyermek sorolható ebbe a csoportba, mint 40-50 évvel korábban, vagy azelőtt. A 2019-es adatok szerint (tehát még a Covid előtt!), az amerikai középiskolások 37%-a számolt be tartós és állandósuló szomorúságról, kilátástalanságról, és 19%-uk komolyan fontolgatta az öngyilkosságot. Minden évfolyamon, 3-4 osztályból csaknem 1 teljes osztály úgy érzi, hogy véget kellene vetnie az életének… És emeljük ki ismét, hogy ez a tanulmány a lezárások, távolságtartások előtti időszakot mérte, ami alatt és után egyértelmű, hogy nem javulhatott ez az arány.
A kutatók most azt pedzegetik, hogy ez a hatás igen nagymértékben abból adódik, hogy a gyerekek egyszerűen nem lehetnek gyerekek. Folyton a kötelezettségeikre kell figyelniük és valójában nem élhetik meg, milyen felügyelet nélkül játszani, vagy ellátni a feladatokat anélkül, hogy valaki minden lépésüket figyelné.
Félünk őket terhelni az igazán fontos feladatokkal, mert „már eleve csomó dolguk van” és a „mai világban” kész őrültségnek érezzük, hogy nagyobb önállóságot kapjanak. Úgy tűnik azonban, hogy a felügyelet nélküli szabadság hiánya lelki gyötrelmet okoz a gyerekeknek. Mentális egészségük nagyban függ attól, hogy egyre nagyobb mértékű önálló tevékenységet teszünk-e lehetővé számukra, vagy sem.
Mit tehetünk a gyerekek lelki hanyatlása ellen?
A szakértők mindezt azzal magyarázzák, hogy a gyerekeket a szabad játék feltölti, az önállóság pedig boldoggá, magabiztossá teszi őket. Nem csak rövid-, hanem hosszú távon is, mert fejlődnek általa szellemi képességeik. Ezen kívül érzik, hogy meg tudják csinálni, kompetensek a saját életük alakulásában.
Mindenki életében vannak elkerülhetetlen stressz-faktorok, amelyeket önállóan kell orvosolnunk, megoldanunk. Az iskolakezdő gyerekeknek az, hogy be kell menniük egy új intézménybe, új gyerekek, pedagógusok és feladatok közé. Nekünk pedig az, hogy ép ésszel, a gyerekeket támogatva és biztatva, sziklaszilárd háttérbázist biztosítva kell megúsznunk ezt a projektet.
Azonban, ahogy nekünk sikerült anno, úgy nekik is sikerülni fog most: ha hagyjuk, elsajátítják azt a bátorságot, önbizalmat és kompetenciát, amelyre szükség van a jelenlegi helyzetben.
Ha nem engedjük ezt meg nekik, akkor viszont a tanulmányok szerint is további alapot biztosítunk a depresszióra, az elszigetelődésre. Mindez pedig egyébként is hatalmas probléma ebben a században és ebben az életkorban.