A családunkban az őszinteség az egyik legfontosabb pillér. Nálunk fontos, hogy ha hibáztunk, azt felvállaljuk, és ha vannak következmények, akkor azokat bevállaljuk. Egy gyerektől azonban nem lehet elvárni, hogy mindig mindenben őszinte legyen. Ez egy folyamat, egy tanulási görbe, aminek mi, szülők is részei vagyunk.
Miért füllentenek a gyerekek?
Tény, hogy minden kisgyerek hazudik. Ezen nincs mit szépíteni, teljesen normális. Bizony-bizony, még a legjobb családokban is megesik, ahogy mondani szokták. A gyerek a füllentéssel próbálja feltérképezni, hogy mégis meddig mehet el, hol vannak a határai.
Egyszerűen csak bevédi magát, hiszen tudja, hogy annak, amit csinált, és amiért hazudik, valószínűleg következményei lennének. Olyanok, amelyek nem biztos, hogy pozitív kimenetelűek. A hazugság abban segíti, hogy megértse, hogyan működik a világ, hogyan reagálnak mások.
Persze nekünk, szülőknek nem szabad belenyugodnunk abba, hogy a gyerekünk hazudós. A hazugság mindig mélyebbre vezet, mint amit a felszínen látni vélünk. Előfordulhat, hogy a gyermek azért hazudik, mert fél, és el akar kerülni valamit, de sajnos súlyosabb dolog is állhat a háttérben.
Lehet a gyermekben manipulatív hajlam, de okozhatja a sorozatos hazugságokat valamilyen trauma is. Érdekes, hogy a hazugság fejlődése segíti a gyermek empátiás képességét. Kicsi óvodás korban a gyerekek még nem is igazán hazudnak, legtöbbször a vágyaikat közlik úgy, mintha azok már megtörténtek volna.
Így reagáljunk a hazugságra
Vékony jég ez a füllentés-hazugság-dolog. Nem mindegy, hogyan reagálunk rá. Ha súlyosan büntetünk, akkor csak újra hazudni fog a gyermekünk. Persze, nem lehet általánosítani.
Az a feladatunk tehát, hogy rájöjjünk, miért hazudik a csemete.
Ezzel sokkal közelebb kerülhetünk a probléma gyökeréhez és ezáltal a megoldáshoz is. Természetes, hogy nem kell elnézni, ha hazudik, és néhány jelre figyelnünk kell, mert a hazudozás könnyen válhat kórossá. Figyeld hát, hogy a gyermeked:
- gyakran hazudik-e úgy, hogy annak látszólag nincs oka,
- hangulata gyakran ingadozik-e,
- érzékeny-e mások érzéseire,
- viselkedésén a manipuláció jelei mutatkoznak-e
Amikor a gyerekeim óvodáskorba léptek, elkezdődtek a füllentések. Nagyon rossz volt átélni ezt, mivel a férjem is és én is őszinte családban nőttünk fel, erre neveltük a lányokat is. Furcsa tapasztalás volt hát, hogy a gyerekeink füllentenek. Mindenesetre mindketten hazudozni kezdtek hároméves koruk körül. Kisebb dolgokban. Tipikus gyermeki dolgokban.
Például a „nem én voltam, hanem ő” típusú hazugságok mindennaposak voltak. Amikor már tudták, hogy mi a jó és mi a rossz, egyre többször vettük észre, hogy füllentéssel mentik ki magukat a slamasztikából. Tudták, hogy valami rosszat tettek, és az ezért járó büntetést akarták elkerülni a füllentéssel. Egyikünk sem volt soha büntető típusú szülő, ennek ellenére a lányokban valahogy zsigerileg benne volt, hogy kimentsék magukat.
Ekkor döntöttünk úgy, hogy nem állunk a fejlődés útjába, vagyis hagyjuk, hogy rájöjjenek, a hazugság nem célravezető.
Ez a nagyobbik lányunknál sokkal könnyebben ment. Ő alapból is sokkal érzékenyebb, és önmagával is kritikusabb. A kicsi lányunk nehezebb dió volt. Nála még ma is tart egy bizonyos szinten a füllentgetés. Apró dolgokban, számunkra szinte érdektelen dolgokban, de néha-néha rajtakapjuk egy-egy füllentésen.
Ezeknek a füllentéseknek látszólag semmi értelmük. Rájöttünk azonban, hogy igenis nagyon lényegesek, hiszen ő ezekkel az apró füllentésekkel próbálja eltussolni a dolgokat, emellett pedig egy menő osztálytársára is hasonlítani szeretett volna, aki viszont sokszor hazudik.
Így kezeltük mi…
Ma már szinte egyáltalán nem fordul elő füllentés, hazugság, de nem volt könnyű az ide vezető út. Sok mindennel próbálkoztunk, még olyan badarságokkal is, mint a kedvenc szórakozásaitól való eltiltás. Természetesen ez sehova sem vezetett, csak egyre dacosabb lett a kislányunk.
Ami megoldotta végül a problémát, az az volt, hogy komolyan megbeszéltük vele a dolgokat.
Amikor tudtuk, hogy hazudik, leültünk, és nem szemrehányóan, de azért úgy, hogy érezze, nem helyes, amit tett, rákérdeztünk, miért hazudik nekünk. Amikor látta, hogy nem vagyunk dühösek, nem vár rá büntetés, csak kíváncsiak vagyunk, megnyílt, és elmondta, hogy mi az igazság, és miért akarta azt elfedni.
Amíg ő nem jött rá, hogy miért nem célravezető a hazugság, és hogyan érhet el mindent az őszinteséggel, addig nem értünk el semmit. Csak az hatott, hogy ő maga szembesült azzal, hogy a hazugság kiderül, és nem vezet sehová.
Nehéz feladat szülőként mindezt kezelni. A legtöbben ugyanis nem tudják, hogy ez egy természetes fejlődési folyamat, egy lépcső, amin mindenki végigmegy. Szégyellik, ha a gyermek hazudik az oviban, vagy nagyotmond a suliban.
Pedig az óvónéni gyereke ugyanígy próbálkozik, és a tanító néni sem mentesül szülőként a gyermeke füllentései alól. Az azonban, hogy ezt hogyan kezeljük, egyéni döntés. Erre kell nagyon figyelni, hogy ne rontsuk el. Ebben van a mi felelősségünk.