A kollázsra, azaz létező képek szétvágására és azok darabjaiból valami újnak az alkotására általában 20. századi művészeti formaként gondolunk. A legtöbben Picassót és Braque-et nevezik meg, mint „feltalálót”. Az ő alkotásaik voltak, amelyek aztán szinte forradalmat indítottak el az avantgárd művészetben.
De mi van akkor, ha a kubistákat, dadaistákat és szürrealistákat valójában megelőzték… a viktoriánus társadalom felső osztályába tartozó nők?
Értékes albumok
1860 körül Nagy-Britanniát a cartes de visite – kis fényképes névjegykártyák – őrülete kerítette hatalmába, amelyeken a tulajdonos színpadi portréi láthatók. Divat lett a kártyacsere, még a távoli ismerősök is buzgón gyűjtögették egymás képét a saját kis könyvecskéjükhöz. A fotókollázsok készítése dedikált albumokban – a névjegykártyák feldarabolásával és akvarellre festett háttereken belüli újrahasznosításával, gyakran buta, szürreális vagy akár szuggesztív hatásra – a brit arisztokrácia tagjainak divatos tevékenységévé vált. Vacsora utáni időtöltés lett a társalgókban egymás albumainak megcsodálása. Olvass még a témában
Az elmúlt évtizedekben a viktoriánus fotókollázs művészete egyre nagyobb érdeklődést váltott ki a művészettörténészek körében. 2009-ben jelent meg Elizabeth Siegel Playing with Pictures című könyve ami a Siegel által a Chicagói Művészeti Intézetben rendezett kiállítást kísérte. Utóbbi aztán megjárta a New York-i Met Múzeumot is. Az ilyen albumok közül sok még mindig brit vidéki otthonokban lapul. Művészettörténészek nem dokumentálták őket, és még mindig nem túl ismert maga a jelenség a nagyközönség előtt.
Ennek több oka is van, nem utolsósorban az, hogy a fotókollázsokat készítő emberek – többnyire, de nem kizárólag nők – inkább saját társaságuk szórakoztatására készítették az albumokat, nem pedig galériában bemutatásra szánt alkotásokat. A fotókollázst inkább teljesítménynek, mint képzőművészetnek tekintették.
A fotókollázsok minden bizonnyal eszközt jelentettek tulajdonosaik számára, hogy felvillantsák társadalmi státuszukat, teljesítményüket, szellemességüket és társadalmi kapcsolataikat – nemcsak az alapján, hogy kiről voltak fényképeik, hanem annak alapján is, hogy mennyire merészen játszhatnak az adott személy képével. Néhányan pedig elég merészek, kacérak és szuggesztívek, felforgatva a viktoriánus helytállásról alkotott elképzeléseket, állítja Patrizia Di Bello, a fényképezés történetének és elméletének professzora a Londoni Egyetemen.
