Mi sem példázza jobban, hogy hímsoviniszta társadalomban élünk még most is, minthogy olyan nőkről hallgat a történelem és irodalom, akik sok esetben sokkal jobban teszik dolgukat, mint az azonos foglalkozást űző férfiak, mégis szinte sehol sincsenek jegyezve.
VIDEO Napcsókolta smink, a forró estékre
1/6 Az „írogató” nők veszélyesek
Ugyanis, ha írnak, azt nagyon jól csinálják. Mégsem kötelező olvasmány mondjuk Aurore Dupin, aki természetesen férfi, George Sand álnévvel kezdte pályafutását.
Sosem tanultunk Flora Tristánról, Gauguin nagymamájáról sem. A női írókat, gondolkodókat még ma is csak úgy tudjuk elképzelni, hogy mesekönyveket, szakácskönyveket, vagy épp erotikus regényeket írnak.
Természetesen csak szabadidejükben, hobbiként, az aktuális divatirányzatot kielégítve, ezáltal hozzájárulva a kosztpénzhez.
A vaskos, hangzatos, ideológiákkal tömött férfikönyvek nevetségessé teszik a női „próbálkozásokat”, melyek – lássuk be – sok esetben remekművek. Sőt, megelőzik gondolataikkal korukat, inspirálva és bosszantva a szakma férfitársadalmát.
Ha egy nőről később kiderült, hogy géniusz volt, azt az aktuális társadalom kevésbé kívánja bevállalni, reklámozni, nehogy az összes nő a fakanalat tollra cserélje…
Nem volt mindig nagymama. Igen kalandos életet élt, mely úgy kezdődött, hogy anyja egy perui nemesi család fiához ment férjhez – Spanyolországban.
Ám Franciaországban Flora törvényen kívül született gyereknek számított. Így, amikor apja meghalt, anyja a nyomornegyedek lakója lett, hiszen nem volt törvényes felesége a gazdag nemesnek.
Flora egy gazdag és brutális emberhez ment férjhez, akit állapotosan elhagyott. A férj évekig üldözte Flora-t, végül rálőtt. Flora-nak a tüdejét érte a lövés, majdnem belehalt. Ekkor férjét kényszermunkára ítélték.
Flora Peruba utazott, apja családjához, akik megtagadták tőle a segítséget. A nő, mint Franciaországban, mint Peruban számkivetett. Ekkor, 1837-ben vált íróvá, az Egy pária utazásai című írásával.
Angliában börtönöket, nyomornegyedeket, bordélyokat látogatott, felméréseket végzett. Ezeket a Londoni séták című, riportszerű írásában jegyezte le. Ez pedig már szociológia.
A Munkásszövetség megírása kapcsán politikai aktivista lett. Bejárta Franciaországot, beszédeket tartott a munkások körében, majd útja végén hastífuszban halt meg. A nők helyzetével is foglalkozott.
Felhívta a figyelmet arra, hogy a tanítóknak elrendelték, hogy a fiúkkal foglalkozzanak inkább, hiszen „amire egy nőnek szüksége van, azt úgyis tudja”.
Rámutatott, hogy a nők feleannyi napibérért dolgoznak, mint a férfiak, holott sok esetben veszélyesebb, akár nehezebb munkát is végeznek, adott esetben állapotosan.
„Az a törvény, amely elnyomja a nőket, és megfosztja őket a tanulás lehetőségétől, Önöket, férfiakat is leigázza. A tudatlan nő akadályozza a haladást…”
Hasonlóan tapasztalta meg a mélységeket és magasságokat, mint Tristan. Ugyanis Sand felmenői között királyi és nyomorúságos sorsú is akadt.
Anyja szegény és nagyanyja gazdag – könyvekkel teli – életvitele nevelte az életre. Gazdag emberhez megy férjhez, sőt, megörökli nagyanyja birtokát is. Két gyereket szül, akiket később férjére hagy, szinte elfeledkezik róluk.
Ezért mondják róla, hogy senki nem tud úgy emlékezni és feledni, mint ő. Szenvedélyessége, tudásvágya lehetetlenné teszi, hogy házassága működjön. Saját erejéből kíván megélni, így 27 évesen Párizsba utazik, szobát bérel, és fiatalabb szeretője lesz, aki felfigyel tehetségére.
Férfiruhában jár, szivarozik, rövid haja van… és javítás nélkül ír. 29 évesen Hugo és Dumas nagyságára emelkedik, mint író, első könyve világsiker. Balzac barátja lesz, ám sokak szeretője is egyben. És Liszt Ferenc szeretője is.
Egyik legnagyobb szerelme Chopin. Sand mindvégig „megőrizte teste és lelke szabadságát”. Témái a szabadság és a szerelem voltak.
Chopinnel való kapcsolata lánya miatt ér véget, mert szerelmi szálak alakultak ki Chopin és Sand lánya között. Saind, „szerelmeit könnyen felejti, de soha sem felejti, amit szerelmeitől tanult”.
Egyik legjobb műve a Lélia, ami a romantikus túlzás klasszikus példája. Ezt a művet Goethe Faustjához hasonlították, Leilát Fausttal azonosították. Folyamatosan ír, mindent, amit megtapasztal. Egyre többet foglalkozik a szociális problémákkal.
72 éves koráig élt – és írt, mint a franciák egyik legnagyobb írója.
Azért, mert jobban látnak. Jobb, részletesebb megfigyelésre képesek, a problémára irányítják gondolataikkal a figyelmet. Ezen kívül – mivel kommunikatívabbak – sokkal több szavuk van az érzelmek kifejezésére.
Ám éppen ez a részletesség bukásuk egyik oka is, hiszen sok esetben elvész a lényeg a részletek között. Viszont, ha megtanulják azt, hogyan lássák meg a sok információ között a lényeget, elgondolkodtatóbb, szórakoztatóbb művek létrehozására képesek.
A női írók bukásának másik oka, hogy kevésbé bátrak ahhoz, hogy fittyet hányva a világ elvárásaira – nem a hedonista nőkről beszélek –, saját életüket éljék, ami által tapasztalatokat szerezhetnek.
Hiszen a nő, adottságainál fogva biztonságra vágyik… ugyanakkor tehetséges is, melyet nem szabad figyelmen kívül hagyni. Tenni kell érte, bátran…