Megvan már az a pillanat, amikor szülőként átfut rajtad a gondolat: „mikor csúszott ki a kezeim közül az, ami eddig működött?” Ha még nincs, valószínűleg nem kamasz a gyereked. Ha viszont igen, akkor üdv a klubban!
A lányom már nem az, aki volt, én pedig már nem az a szülő vagyok, aki voltam – magam mögött kellett hagynom az elmúlt években. Így aztán megnyugtató volt, amikor először megtapasztaltam, hogy rengetegen éreznek hozzám hasonlóan, és hogy ez nem kudarc, hanem egyszerűen a kamaszkor természetes része.
A perfekcionizmusra nevelt szülői generáció tagjaként hajlamos vagyok nevelési hibát látni ott, ahol valójában fejlődés zajlik. A pimasz válaszokat, a visszahúzódást, a lázadást egy ideig ösztönösen magamra vettem, személyes támadásként éltem meg, holott ezek valójában nem is ellenem szóltak. A kamaszkor biológiai vihar: az agy átalakul, az idegrendszer újrarendeződik, a leválás pedig ritkán finom elszakadás, sokkal inkább kemény belső munka – mindenkinek, aki benne van. Amikor ezt szem elől tévesztem, könnyű magamat okolni, pedig valójában egy teljesen természetes, ősi folyamat közepén állok. Olvass még a témában
Egy őszi alapanyag, amit eddig rosszul használtál, pedig igazi komfortkaja lehet belőle
„A nőnek ez a luxus nem adatik meg” – ezért utálja a feleség, amikor a férje a kanapén tesped
„Sokkolt, amikor a lányom azt mondta, nem volt boldog gyerekkora” – szülőként akkor is meg kell hallgatnod, ha te másként emlékszel
A toxikus munkahelyem leggonoszabb trükkje: elhitették velem, hogy nem vagyok elég jó
Ilyenkor óhatatlanul visszagondolok a saját kamaszkoromra. Arra az ismerős, fojtogató érzésre, hogy senki nem ért meg, hogy minden túl sok, minden állandóan változik bennem és körülöttem. Most én állok a másik oldalon, és ugyanazt a táncot járom, amit a szüleim, és előttük a nagyszüleim már végigcsináltak. Ez a felismerés egyszerre fájdalmas és megnyugtató, mert amit most átélek, az nem személyes kudarc, hanem közös, emberi tapasztalat – még akkor is, ha ettől maga a helyzet még nem lesz könnyebb.
Nem ugyanaz a terep, nem ugyanazok a szabályok
A mai kamaszkor mégis egészen más minőségű, mint amit én megéltem. Sokszor érzem úgy, hogy erre az élethelyzetre egyszerűen nincsenek meg a megküzdési eszközeim. Nem azért, mert különösebben rosszul csinálnám, hanem mert generációs szinten sincs előttem minta. A világ, amiben a lányom felnő, alapjaiban különbözik attól, amiben én voltam kamasz. Nem gondolom, hogy minden rosszabb lenne most, de hiába kérdezek vissza a szüleimtől, sokszor ők sem tudnak kapaszkodót adni, mert ezek a helyzetek számukra is idegenek.
Gyerekkoromban természetes volt, hogy kiküldtek minket játszani a környékre, biciklizni, bandázni, és csak vacsorára kerültünk elő. A felelősséget szinte észrevétlenül tanultuk meg.
Ma sok gyerek inkább ki sem megy, és a szülők sem szívesen engedik el őket.
De azért látok ellenpéldát is: felénk a kicsit idősebbek már gyakrabban összejárnak, együtt szórakoznak, és amikor ezt tapasztalom, mindig megnyugszom egy kicsit. Mert igen, a féltés valós, a világ tényleg veszélyesebb hely lett, de az állandó kontroll gyakran épp azt a leválást nehezíti meg, amire a kamaszoknak a legnagyobb szükségük lenne. A feszültség pedig előbb-utóbb lázadás formájában tör felszínre.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
