Évekig ugyanaz volt a forgatókönyv. Leült a tévé elé, bekapcsolta a meccset, és onnantól mintha ott sem lettem volna. Én meg duzzogtam a másik szobában, lapozgattam a telefonom, és azon járt az agyam, miért fontosabb neki egy mérkőzés, mint egy közös este. Néha bekiabáltam valami csípőset, néha csak hangosabban csuktam be egy ajtót, hátha érti a célzást. Nem értette. Aztán egy péntek este eszembe jutott valami, ami azóta teljesen megváltoztatta nálunk a meccsnézést.
Bevallom, sokáig magamban duzzogtam. Úgy éreztem, mintha versenyeznék egy focimeccsel, és mindig én húznám a rövidebbet.
Persze sosem mondtam ki nyíltan, mert butaságnak tűnt, hogy emiatt legyek rosszkedvű. Inkább csak gyűjtögettem magamban a bosszúságot, hétről hétre, meccsről meccsre. Aztán a végén már nem is a focival volt bajom, hanem azzal az érzéssel, hogy ilyenkor egyedül vagyok, miközben ketten ülünk egy lakásban.
A fordulat azon a péntek estén jött, amikor megint láttam, ahogy boldogan bekészíti magát a kanapéra a meccshez. És akkor először nem azt kérdeztem magamtól, hogyan vegyem el tőle ezt az egészet, hanem azt: mi lenne, ha egyszerűen csatlakoznék? Nem azért, mert hirtelen beindult bennem a focirajongás, hanem mert rájöttem valami egyszerűre. Nem a meccs ellen kell harcolnom. A meccs csak a háttér. A lényeg, hogy együtt töltsük az időt, és ezt eddig én magam tettem lehetetlenné azzal, hogy a másik szobába vonultam.
Másnap nem terveztem nagy vacsorát, és pontosan tudtam, hogy nem fogok órákig a konyhában állni, amíg ő egyedül szurkol a nappaliban. Ehelyett csináltam az egészből egy közös kis falatozást. Annyi időm volt, amíg pereg a meccs eleje, a felállás meg a bemelegítés, és mire elkezdődött a játék, már ott is volt a tál az asztalon.
A Pick Pickolino virsli erre tökéletes volt: pár perc alatt elkészül, melegen a legfinomabb, és nem kell hozzá semmilyen konyhai bűvészkedés. Ő a csípős, jalapeñós roppanós frankfurtit szereti, én meg inkább a klasszikus, focis mintás változatot, így mindkettőnknek megvolt a maga kedvence ugyanazon a tálon. Mellé pár falat sajt, egy kis savanyúság, és kész is volt a közös meccsnéző menü. Semmi stressz, semmi pánik, csak leültem mellé, letettem a tálat, és vártam, mi lesz.
És itt jött a meglepő rész. Nem a kaja változtatott meg mindent, hanem az, hogy egymás mellett ültünk. Elkezdtem kérdezgetni, ki kicsoda a pályán, ő meg lelkesen magyarázott, türelmesebben, mint vártam, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy már én is szurkolok. A meccs lett az ürügy, de a lényeg az lett, hogy van egy közös rituálénk, amit mindketten várunk. Még az is kiderült, hogy ő sem a meccshez ragaszkodott annyira, mint inkább a kikapcsolódáshoz, és titokban örült, hogy végre nem egyedül nézi.
Azóta a péntek vagy a hétvégi meccs nálunk nem a távolság, hanem a közelség estéje. Nem kell hozzá nagy dolgokra gondolni: egy tál falat, amiből mindkettőnknek van kedvence, egy kis odafigyelés, és máris együtt vagyunk, nem egymás mellett elbeszélve. A legviccesebb, hogy ma már néha én kérdezem meg, mikor lesz a következő meccs.
Ha neked is ismerős a meccs miatti duzzogás, próbáld ki: néha nem a meccset kell legyőzni, csak csatlakozni hozzá. Egy gyors falattal, ami mindkettőtöknek bejön, és egy kis közös figyelemmel a feszültségből közös este lesz. Lehet, hogy a végén még te leszel az, aki hangosabban kiabál a gól után.
