Amikor padlóra kerülünk, szeretünk vigaszhoz fordulni: akár önsegélyező könyvekben, akár barátoknál keressük a támogatást, gyakorlatilag kivédhetetlen, hogy ne fussunk bele rendszeresen különböző közhelyekbe. Ugyan vannak olyan általános igazságok, amik segíthetnek átlendülni a mélypontokon, ezek többsége sokkal inkább arra irányul, hogy még véletlenül se legyen alkalmad mást okolni a veled történt rossz dolgokért, vagy éppen nyugodtan, a jelenben gyászolni. Így ezek a közhelyek vigasz helyett csak kárt okoznak, mert a hosszú távú gyógyulást lehetetlenítik el.
3/4 „Ami nem öl meg, az megerősít”
Tény és való, aki valaha már felállt a padlóról, és ezzel új irányt, értelmet adott az életének, az érezheti erősebbnek, többnek és jobbnak magát. Én is voltam már olyan élethelyzetben, amikor úgy éreztem, fizikálisan és mentálisan is a végső határaimat feszegetem – ám nem volt más, aki helyt állhatott volna helyettem. Amikor utólag visszatekintettem, tényleg azt éreztem, hogy megerősödtem és jóformán legyőztem magamat, a korlátaimat. Ám nem tudhatjuk, mi lett volna, ha akkor segítséget kapok.
Valószínűleg nem kellett volna ennyire túlteljesítenem, erőn felül odatennem magamat és minden bizonnyal sokkal kevésbé viselt volna meg az az időszak.
Akkor nagyon rossz és nehéz volt, és emiatt valószínű sok mindent jobban, másként értékeltem a későbbiek folyamán. De hogy kifejezetten azért erősödtem-e meg benne, mert kénytelen voltam egyedül megoldani, azt kétlem. Az igazán mélyen dolgozó érzelmek, amik egy-egy trauma során érik az embert, nem feltétlenül erősítik meg sőt, éppen ellenkezőleg: gyakran éveken, évtizedeken át ott mocorognak a tudatalattiban és mérgezik a mindennapokat. Ha pedig elhatalmasodnak, akkor nem hogy megerősítik, egyenesen elgyengítik, tönkreteszik az embert – hiába is tudott az adott helyzetben, a múltban diadalmasan helytállni.
A cikk a hirdetés után folytatódik a következő oldalon, lapozz!