Amikor padlóra kerülünk, szeretünk vigaszhoz fordulni: akár önsegélyező könyvekben, akár barátoknál keressük a támogatást, gyakorlatilag kivédhetetlen, hogy ne fussunk bele rendszeresen különböző közhelyekbe. Ugyan vannak olyan általános igazságok, amik segíthetnek átlendülni a mélypontokon, ezek többsége sokkal inkább arra irányul, hogy még véletlenül se legyen alkalmad mást okolni a veled történt rossz dolgokért, vagy éppen nyugodtan, a jelenben gyászolni. Így ezek a közhelyek vigasz helyett csak kárt okoznak, mert a hosszú távú gyógyulást lehetetlenítik el.
„A sebek idővel begyógyulnak”
A lelki sebek nem olyanok, mint amik a testünket érik, bár utóbbiak között is akadnak, amik sosem tűnnek el, maximum elhalványodnak. Nos, így van ez a lelkünket ért sérülésekkel is. Nincs is rosszabb, mint amikor valaki azzal próbál vigasztalni (vagy éppen te akarod magadat), hogy a sebek majd úgyis begyógyulnak.
Az a legnagyobb baj ezzel a közhellyel, hogy annak a lehetőségét is elveszi tőled, hogy legalább a jelenedben gyászolj, aktuálisan rosszul érezd magadat olyasmi miatt, ami után mindenki hasonlóképpen bánatos lenne.
A komoly csapásokat, mély fájdalmakat senki sem felejti el, és bár idővel átrendeződik a fontossági sorrend, ha nem sikerült meggyászolni, feldolgozni, akkor nemhogy begyógyulni, még érdemben elhalványulni sem fog.
Az a legnagyobb baj ezzel a közhellyel, hogy annak a lehetőségét is elveszi tőled, hogy legalább a jelenedben gyászolj, aktuálisan rosszul érezd magadat olyasmi miatt, ami után mindenki hasonlóképpen bánatos lenne.
A komoly csapásokat, mély fájdalmakat senki sem felejti el, és bár idővel átrendeződik a fontossági sorrend, ha nem sikerült meggyászolni, feldolgozni, akkor nemhogy begyógyulni, még érdemben elhalványulni sem fog.