A terapeutám szerint életközepi válságom van, de lehet, hogy csak most lett elegem mindenből.
Közel a harminchéthez éppen azon a különös mezsgyén egyensúlyozok, ahol a fiatalos lendület már nem visz el zsigerből a nap végéig, és ahol sokkal többet foglalkoztat az a belső morajlás, amit eddig sikerült elnyomnom.
A szakember, akihez járok, határozottan kijelentette, hogy egy klasszikus életközepi krízist vázoltam fel számára, én viszont egyre inkább gyanakszom, hogy ez a diagnózis „túl kényelmes”. Arra jutottam, hogy nem a válság talált meg, hanem egyszerűen most telt be a pohár, és mostanra fogyott el a végtelennek hitt türelmem és kitartásom. Olvass még a témában
Produkált hasfájás, avagy „Anya, foglalkozz velem!”
3 hely, ahol télen bátran használhatod a párásítót és 1, ahova ne tedd
180 ezer dollárt fizetett egy lakásért, ami sosem lett az övé – 10 történet, amikor a pénz elvakította az embereket
A 3 nyeléses teszt megmutatja, mennyire vagy stresszes – de tényleg működik?
Amikor a stabilitás válik fojtogatóvá
A külső szemlélő számára az életem kerek egész, egy jól felépített vár, ahol minden bástya a helyén van. Ezzel nehezen is tudok vitatkozni. Tizenhét éve élek ugyanazzal a férfival, aki a mai napig a legfőbb szövetségesem és a nyugalom szigete az életemben. Itt van a tízéves lányunk is, aki éppen most kezdi felfedezni a saját hangját, és miközben a határait feszegeti, óhatatlanul az én türelmemet is próbára teszi – mégis ő nekünk a tökéletes gyermek.
De valami megváltozott. A megszokott mozdulatok, a reggeli kávé és az esti rutinkérdések biztonságos hálója mögött valami visszavonhatatlanul elcsendesedett bennem. Hiányzik az a belső vibrálás, az a hajtóerő, ami régen minden nehézségen átlendített. Talán a munka volt az, ami felemésztette ezt a tüzet, hiszen vállalkozóként mindig is egymagam feleltem mindenért, és nemritkán négy-öt különböző beosztásban kellett helyt állnom. Ez a fajta állandó készenlét és a saját magam felé támasztott kíméletlen elvárások lassan, de biztosan kifejtették a hatásukat.
Ebben az egyébként is törékeny állapotban ért a veszteség, ami talán az utolsó lökést adta a befelé forduláshoz. Aki nem élt még igazán szoros közösségben egy állattal, talán nem is érti, micsoda űrt hagy maga után egy kutya elvesztése. Ő volt az egyetlen lény az életemben, aki soha nem támasztott feltételeket elém (na jó, talán a vacsoráját illetően igen) és nem akart tőlem mást, csak a puszta jelenlétemet.
A hiánya után maradt némaságban döbbentem rá, mennyire vágyom a játszmáktól mentes, mély kapcsolódásra.
Elmenekültem a kertbe, ahol a szabályok végtelenül tiszták és őszinték. A növényekkel való bíbelődés közben újra megtanultam értékelni a lassú folyamatokat, azt a fajta organikus fejlődést, amit a rohanó hétköznapokban teljesen elfelejtettem. Itt végre nem a teljesítményem a mérce, hanem a puszta létezésem öröme.
A láthatatlanná válás szabadsága
Észrevettem, hogy egyre tudatosabban keresem az egyedüllétet, és már rég nem érzek bűntudatot, ha nem ugrom azonnal minden rezzenésre. A telefonhívások várhatnak, a társasági események harsánysága helyett pedig most sokkal többet ad egy jó könyv vagy egy csendes délután egyedül. Persze van valami szokatlan, talán ijesztő is ilyen „légüres térben”: még nem tudom, hova tarok, csak azt, hogy ahol voltam, ott már ilyen formában nem maradhatok.
Lehet, hogy a terapeutámnak van igaza, és valóban az életközépi válság kapujában állok, de én inkább úgy tekintek erre az időszakra, mint egy elkerülhetetlen ébredésre.
Harminchét évesen végre eljutottam oda, hogy nem vagyok hajlandó többé olyan társadalmi és egyéni elvárásoknak megfelelni, amikkel soha nem is tudtam azonosulni.
Ez a fajta „kivonódás” vagy „befelé fordulás” nekem most olyan, mint egy szükséges és gyógyító szünet. Időnként talán tudatosan el kell tűnnünk a világ szeme elől és le kell vetnünk a felvett szerepeinket, hogy végre újra rátaláljunk arra az emberre, aki a legbelül lakozik.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
