Sokáig azt gondoltam, hogy a derékfájás egy kellemetlen, de alapvetően kezelhető velejárója az ülőmunkának. Valami, amit (szó szerint) el lehet kenni egy krémmel, ki lehet pihenni egy hétvége alatt, vagy amit majd „komolyabban veszek, ha nagyon muszáj”.
Aztán, amikor nem segített sem a kenőcs, sem az óvatos nyújtás, sem az, hogy „ma kevesebbet ülök a gép előtt”, akkor beütött a krach. Korábban kétszer is beállt már a derekam. Egyszer egy nyaraláson, de akkor két nap ágynyugalommal és gyulladáscsökkentőkkel helyrejöttem. Egy másik alkalommal – nagyjából hat éve –, már injekció kellett ahhoz, hogy egyáltalán meg tudjak mozdulni, utána pedig jó egy hétig feküdtem. Akkor azt hittem, túl vagyok az egészen, csak valami becsípődött, megy tovább az élet.
Most viszont nem a derekamban kezdődött a fájdalom, hanem a farizmomban és combom hátsó részében. Az ülés konkrétan fájt, ezért elkezdtem állva dolgozni, abbahagytam az edzést, próbáltam „okosan alkalmazkodni” és persze ön-diagnosztizálni, amiből megállapítottam: az ülőidegemmel van a gond. Végül is nem tévedtem, csak az nem volt világos, hogy az ülőideg fájdalmam már „csak” tünet, a kiindulási pont viszont egy méretes porckorongsérv. Olvass még a témában
Gyógytornára viszont csak akkor kértem beutalót, amikor már tényleg minden kötél szakadt… így aztán elkéstem. Ugyan bátorítottak, hogy hónapok alatt sokat javíthatok a helyzeten, a fizikoterápia elkezdését követően kiszakadt a sérvem és mentővel vittek a sürgősségire. Ezután jött négy hét ágyhoz kötöttség, egy hét infúziókúra és persze a műtétre várakozás, ami után szintén hónapokig nem kellett túl sokat mozgolódnom.
Mielőtt – hozzám hasonlóan – te is azt gondolnád, hogy ez az egész „időskori probléma”, a kórházban a szobatársam 26 éves volt, ráadásul még csak nem is ülőmunkát végzett. Azt mondták, most ő a legfiatalabb, de tizenéveseket is rendszeresen műtenek az osztályon. Ekkor vált számomra is teljesen egyértelművé, hogy nem a genetikai lottóm ment félre teljesen:
Az egyre korábban jelentkező sérvek nagyon is valóság problémát vázolnak fel társadalmi szinten.
A „munka hőse” nem nyer hosszú távon
Visszanézve elég tisztán látom, hol hibáztam: sok munka a képernyő előtt, kevés valódi regeneráció és még kevesebb célzott izomerősítés. A core-izomzat nem esztétikai kérdés: a has- és hátizmok tartják a gerincet, és ha ezek gyengülnek az üléstől (vagy bármi mástól), akkor a csigolyák és a porckorongok viselik az egész terhelést.
Bár korábban is figyeltem arra, hogy munka közben mozogjak, a home office-t megszakítottam főzéssel, teregetéssel, rövid szünetekkel, ez már messze nem volt elég. Az egész egyébként egy régi bokasérüléssel indult, ami után észrevétlenül rossz tartást vettem fel – ezt a gerincemről készült képek is alátámasztották. Egyértelmű az is, hogy ha az első becsípődés után elmegyek MR-re, ha akkor elkezdek gyógytornára járni, jó eséllyel nem jutok el idáig.
A legnagyobb tévedésem mégis az volt, hogy sokáig azt hittem, mindent nekem kell csinálnom. Aztán amikor hónapokon át szinte csak feküdni tudtam és jó ideig teljesen kiszolgáltatott voltam, rájöttem, hogy nem dől össze a család nélkülem se. Mindenki segített, tartották helyettem a frontot, a lányom pedig sokkal önállóbbnak bizonyult, mint korábban gondoltam. Ez nemcsak a családi összetartást erősítette meg, hanem bennem is átrendezett valamit.
Amit a műtét után tanultam meg a testemről
A műtét után alapjaiban változott meg a viszonyom a munkához és a testemhez. Rájöttem, hogy nem a legdrágább szék a megoldás, hanem az, hogy ne egyetlen pozícióban töltsem a napjaimat. Már most rehabilitációs, koordinációs párnát használok, és bár már jóval túl vagyok a műtéten, még mindig rengeteget fekszem oldalt, párnával a térdeim között. Tudatos döntés volt az is, hogy a munkapózaimon változtatok: nemcsak ülve dolgozom, hanem állva és fekve is.
A gyógytorna a napjaim része lett. Nem azért, mert „kell”, hanem mert érzem, mennyit segít. Harminc-negyvenöt perc az egész, meg tudom csinálni a tévé előtt vagy egy hangoskönyv mellett, és utána tényleg olyan érzés, mintha kicseréltek volna. Emellett (még a rehabilitáció részeként) heti három-öt alkalommal egyéni foglalkozásra is járok, a cél az, hogy olyan erősítő, majd fenntartó gyakorlatokkal zárjam le a gyógyulást, amiket aztán élethosszig űzhetek a gerincem egészsége érdekében.
A kemény edzéseket már rég elengedtem. Nem azért, mert ne szerettem volna folytatni őket, hanem mert beláttam: változik a testünk és vele együtt nekünk is változni kell. Egyelőre jobban élvezem az otthoni tornát, a sétákat, a hétköznapi mozgásformákat. Hogy fel tudnak ezek értékelődni, mikor az ember lánya hetekig lépni se tud! Ha valaha visszatérek az edzőterembe, az biztos, hogy csak nagyon tudatosan, továbbra is személyi edzővel, a testem jelzéseire figyelve fogom megtenni.
Amit neked is érdemes megfogadnod, mielőtt késő lenne
A legfontosabb tanulság számomra az volt, hogy a fájdalom nem ellenség, hanem jelzés. Ha fáj a derekad, az nem gyengeség, hanem segélykiáltás. Kevesen tudják azt is, hogy a porckorongok hidratáltsága kulcsfontosságú, a vízivás nem csak „jó szokás”, hanem konkrétan a mozgásszervi egészség része.
Az autónkat elvisszük szervizbe, ha felvillan egy hibaüzenet, a testünkkel valamiért mégis hajlamosak vagyunk kivárni, amíg teljesen leáll.
A műtét után már pontosan tudom: nem az a drága, amit a megelőzésbe fektetünk – legyen szó időről, pénzről vagy éppen extra figyelemről. Az igazán nagy ár a fájdalom, a kiszolgáltatottság, az így elvesztegetett idő és az a hosszú rehabilitáció, amit megúszhatatlanul végig kell csinálni.
