Gyermekkori élményeinknek és neveltetetésünknek rendkívül nagy súlya van abban, hogy milyen felnőttekké válunk. Az, hogy követjük-e a szülői mintákat, vagy hagyjuk, hogy belenyúljanak az életünkbe, csak rajtunk múlik. De ehhez nagyon fontos, hogy kellő önismerettel és fejlődni vágyással rendelkezzünk.
Az Anya szerepe a gyermek fejlődésében
Nem kell ahhoz pszichológia tankönyveket bújnunk, hogy tudjuk, mekkora jelentőséggel bír egy anya és gyermeke közötti kapcsolat. Már elindul az anyaméhben, és remélhetőleg nagyon hosszú ideig tart a kapcsolat, ami kölcsönös szereteten és tiszteleten alapul, jobb esetben. A közvélemény is úgy tartja, hogy minden gyermek szereti az édesanyját, és ez fordítva is igaz.
De mi van akkor, ha az anya nem akarta a gyermekét, nem olyan nemű gyermeket szeretett volna, vagy ne adj Isten, nem szereti az édesapját?
A választ mindenki keresse a családjában. De ismerjük a másik végletet is, amikor az anya túlságosan imádja a szülöttét. Elkényezteti és majomszeretettel neveli fel. Majd ahogy nő a gyermek és már önálló életét él, akkor pedig birtokolni szeretné a szeretetét, belenyúl az életébe, korlátozza az életét. Kikéri magának, hogy törődjenek vele. Érzelmileg zsarolja, hogy bizony nem azért hozta a világra, hogy utána ne kapjon vissza semmilyen szeretet. Kemény szavak és kijelentések, de sajnos nagyon sok családban felismerhető jelenség.
Hogyan ismerd fel az önértékelési problémákat?
Életünk során a legtöbb időt, önmagunkkal fogjuk eltölteni, ez tény. Bármennyire is születünk népes családba, rendelkezünk majd párkapcsolattal, vagy ápolunk nagy baráti társaságot. Ezért fontos, hogy ismerjük magunkat és képesek legyünk arra is, hogy figyeljük a saját énképünket.
A mai divatos én kultúrában rengeteg kifejezést használunk, arra, hogy kifejezzük azt, hogy milyen emberek is vagyunk valójában. Milyen bizalommal, becsüléssel és értékeléssel bírunk, önmagunk felé. Ha magunkban felismerjük, akkor tudjuk más emberben is meglátni azt, ha önértékelési problémákkal küzd. Ami a külső világ, egyes sémák és tapasztalatok alapján alakul ki.
Minősítési forma, az én képességeivel, viselkedésével, érzéseivel kapcsolatosan. Az elfogadás hiánya, annak az érzésnek a rögzülése, hogy úgysem sikerül semmi sem, vagy túlzottan is fel van nagyítva az Én, és átmegy abba az irányba, hogy mindent jobban tud és gondol, mint bárki más, aki a környezetében mozog.
Az egészséges önértékelés, az a reális énkép, amikor számít a külső visszajelzés is, és felvállaljuk azt, hogy igenis vannak dolgok az életben, amikben nem profiként mozgunk, de tanulunk belőle. És a hibáinkat elfogadjuk és meglátjuk benne az alternatívákat. Ha magyarra kellene lefordítani, az életünk, arany középúton lenne a legbiztonságosabb.
A szülői minták rád is hatással vannak
Az, hogy milyen nevelésben részesültünk gyermekként, idővel megmutatkozik az életünkben. Akár, amikor belépünk egy párkapcsolatba, és akkor is, amikor már mi is gyermeket vállalunk. Ha nem ismerjük fel időben azt, hogy mintát követünk, ugyanazt fogjuk tovább vinni.
Mert senki sem születik önértékelési problémákkal, ez a szüleinktől fakad.
A tudatalattink hét éves kor előtt mindent rögzít, ami velünk történt. Azt, ahogyan a szüleink viselkedtek velünk. Dicsértek és támogattak,vagy leértékelték a személyiségünket és azt sulykolták belénk, hogy milyen rosszul csináltunk mindent. Ha kicsiként azt kaptuk, hogy elrontunk dolgokat, nekünk ez úgy sem megy, és urambocsá’ még hülyék is voltunk, felnőttként ezt a programot futtatjuk tovább az elménkben.
De ezen változtatni sohasem késő. Ha felismertük, hogy magunkban hordozzuk az önértékelési problémának csak a csíráját is, akkor tereljük az egészséges mederbe a személyiségünket. Az édesanyánkat pedig tiszteljük és szeressük ugyanúgy, mint eddig. És csak annyit kérdezzük tőle: „Anya, miben tudok neked segíteni?” És öleljük meg szorosan.