A belső szabotőröm az utolsó másodpercig, elszántan alkudozott velem. A reggelem azzal telt, hogy mesteri kifogásokat gyártottam: túl sok a munka, fáradt vagyok, végül is nem is olyan nagy a baj, megoldom én ezt egyedül is, elvégre eddig is boldogultam…
Utólag már tisztán látom, hogy ez az ellenállás a komfortzónám kétségbeesett, utolsó védelmi vonala volt. Az egóm még a langyos mocsárba is képes lett volna újra belekényelmesedni, csak ne kelljen szembenéznie az ismeretlennel. Mert a langyos mocsár, még ha poshadt is, legalább ismerős. De szükségem volt egy nagy levegőre, hogy végre ne csak beszéljek a változásról, hanem beleüljek abba a bizonyos székbe.
Sokáig éltem abban a hitben, hogy az önismeret egyfajta intellektuális hobbi
Olyasmi, amit csoportos foglalkozásokon, menő pszichológiai könyvekkel a kézben, biztonságos távolságból is lehet űzni. A modern világban könnyű beleesni a „tájékozottság” illúziójába: hallgatjuk a podcasteket, olvassuk a cikkeket, és azt hisszük, a tudásunk egyenlő a gyógyulással. Mindig volt egy újabb workshop, egy újabb érdekes előadás, ahol bölcsen bólogattam: „Igen, pontosan értem, miért csinálom ezt vagy azt, ez a gyerekkori mintám.” Olvass még a témában
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
