Sokáig azt hittem, hogy a kedvesség alanyi jogon jár mindenkinek, aki megszólít, és egy rövid válasz csupán alapvető neveltetés kérdése. Kellett egy őszinte beszélgetés a legjobb férfi barátommal ahhoz, hogy rájöjjek: amit én jó modornak gondolok, azt a túloldalon gyakran zöld lámpának számít.
Visszagondolva a tizenéves koromra vagy a fiatal felnőtt éveimre, még egészen más dinamikák mozgattak. Akkoriban híre-hamva sem volt a közösségi média állandó vibrálásának, egyetlen egy SMS-ért pedig alaposan meg kellett dolgozni, hiszen a telefonszám megszerzése már önmagában küldetésnek számított. Akkor még imponált, ha kerestek, simogatta az egómat a figyelem még akkor is, ha az első pillanatban tudtam, hogy az illetővel soha nem lesz közös jövőm.
Ma már a legkevésbé sem vágyom erre a fajta visszaigazolásra, sőt, kifejezetten kellemetlen érzéssel tölt el, ha ismeretlen vagy félig ismerős férfiak nevei bukkannak fel az üzeneteim között. Biztos számít, hogy más lett a személyiségem, de sokat nyom a latban az is, hogy az évek során megtapasztaltam: az ártatlannak ható üzenetek mögött gyakran olyan szándékok lapulnak, amelyeket jobb csírájában elfojtani. Olvass még a témában
Amikor a kedvesség bumerángként üt vissza
Sajnos a tapasztalataim nem mindig maradtak meg az ártatlan flört szintjén, többször keveredtem méltatlan helyzetbe pusztán azért, mert nem akartam illetlen és rideg lenni. Volt, hogy családapák vagy férjek kerestek meg titokban, és hiába próbáltam tartani a három lépés távolságot, nem mindig jártam sikerrel. Egyszer például rajtam akarta számon kérni a feleség a történteket, mert a férj annyira már nem volt bátor, hogy otthon is felvállalja: valójában kőkemény nyomulással próbálkozott.
Legutóbb egy régi ismerősöm döbbentett meg, akinek ráadásul a családját is jól ismerem. Teljesen ártalmatlan témával indított, én pedig gyanútlanul válaszoltam, hiszen miért ne segítenék egy ismerősnek? Ahogy azonban telt az idő, a sorok között megjelent az a fajta vibrálás, ami azonnal bekapcsolta a vészjelzőmet. Végül csak akkor állt le a folyamatos üzenetírással, amikor a negyedik-ötödik megkeresésére sem érkezett tőlem válasz. Azóta is úgy sétál el mellettem a feleségével kézen fogva, mintha mi sem történt volna, én pedig csak találgatni tudok, hogy egy nyitott házasság biztonságában játszmázott-e, vagy szerinte ami történt, teljesen rendben van.
Olaj a tűzre?
Ekkor jött a képbe a legjobb férfi barátom, akivel az elmúlt 20 évben már számtalanszor segítettük értelmezni a másik nem rejtett üzeneteit. Ő volt az, aki ebben a témában is kíméletlen őszinteséggel felvilágosított: minden egyes válasz, amit írok, valójában olaj a tűzre.
Elmondta, hogy a férfiak túlnyomó többségének a legvisszafogottabb, pusztán informatív vagy távolságtartó reakció is azt jelenti, hogy észrevettem őket, és van keresnivalójuk nálam.
Az én olvasatomban a válasz egy udvarias gesztus, az ő olvasatukban viszont a rajtpisztoly eldördülése. Ha visszaírok, azzal tudat alatt beleegyezem a párbeszédbe, ami az ő fejükben már egy félig nyitott ajtó a további próbálkozáshoz. Közel a negyvenhez kellett megértenem, hogy a férfiak nagy része a csendet érti meg egyedül gátként, minden mást interakciónak, tehát bátorításnak kódol.
Az új taktikám a némaság lett
Bármennyire is nehéz volt elsőre elfogadnom, ma már azt a stratégiát alkalmazom, amit a barátom javasolt: egyszerűen nem válaszolok. Megtanultam, hogy nem tartozom válasszal senkinek, aki belép a virtuális terembe, és a hallgatásom sokszor a legtisztább üzenet, amit küldhetek. Lehet, hogy ez kívülről ridegnek vagy udvariatlannak tűnik, de rájöttem, hogy a saját békém és a családunk határainak védelme sokkal fontosabb, mint egy vadidegen vagy egy rossz szándékú ismerős véleménye.
