Nem is tudom, hogy mire számítottam, amikor beültem megnézni a Támadás a Fehér Ház ellen második részét. Két okból már előre nem vártam ezt a filmet: egyrészt félek a terrortámadásoktól, másrészt London a kedvenc városom a világon. Babak Najafi rendező új, London ostroma alcímű mozija pedig arról szól, hogy nagy erejű terrortámadás éri Londont, és minden szeretett látványosságát a földdel teszi egyenlővé. Na igen, tényleg nem tudom, mit vártam. (Ha még nem láttad a filmet, vigyázz, spoiler következik!)
Gyenge grafika…
Aztán szerencsére a film megmentett: maga a terrortámadás olyan valószínűtlen és kivitelezhetetlen volt, hogy szerencsére (a film szempontjából pedig sajnos) egyáltalán nem tudtam beleélni magam, hogy ilyen valóban megtörténhet. Erre még rátett egy lapáttal az olcsó CGI, így minden robbantás szürreálisnak hatott – főleg azok, amiket a Temzén hajtottak végre.
Pedig a Gerard Butler és Mark Gill főszereplésével készült első részt nagyon szerettem. Persze nem volt egy Oscar-díjas alkotás, de adott mindent, amit egy akciófilmnek kell: izgalmat, feszültséget, és nagyon menő akciójeleneteket.
…de ütős történet!
A második film néhány hónappal az első után kezdődik, amikor a Butler alakította Mike Banning, az Államok elnökének testőre éppen a lemondásra készülődik, mivel felesége terhes, és nem szeretné születendő babáját a munkájával járó veszélyeknek kitenni.
Egy utolsó küldetésre még azért elkíséri az Aaron Eckhart játszotta Benjamin Ashert, aki az Egyesült Királyságba utazik, hogy a világ nagyjából összes többi vezetőjével részt vegyen a brit miniszterelnök temetésén.
Mindenhova beépülnek a terroristák
Aztán kiderül, hogy a temetés csak csapda volt, és a terroristák átveszik az uralmat gyakorlatilag az egész MI5, a londoni rendőrség és a katonai csapatok felett.
Ez volt az a rész, ahol igazán fellélegeztem – bár valóban tartok egy következő terrortámadástól, azt azért én sem hiszem el, hogy a brit védelem 90 százalékát észrevétlenül át tudnák verni.
A legmenőbb párbeszédek
Ha azonban eltekintünk ettől a valószínűtlenségtől, és attól, hogy kispórolták a pénzt a CGI-ből, akkor egy teljesen élvezhető, akciódús, hangulatos filmet kapunk, amelyben mind Butler, mind Eckhart olyan badass, hogy nem lehet őket nem szeretni.
A rendező és a forgatókönyvírók (Katrin Benedikt, Christian Gudegast és Creighton Rothenberger) a lehető legjobb pillanatokban oldják a feszültséget annyira menő beszólásokkal, hogy még azok is jót nevettek rajtuk, akiknek egyébként nagyon nem tetszett a film. Káromkodás is van benne bőven, de a szinkront dicséri, hogy egyáltalán nem erőltetett, nagyon laza, és elképesztően vicces.
Mintha videójátékban lennénk
A sztori egy pillanatra sem lankad, végig izgulunk és reménykedünk, hogy a viharvert duónak végül sikerül megállítania a Londonban fészkelő terroristahálózatot.
A film vége felé játszódó nagy akciójelenetben végig szorosan követi a kamera Butlert, amitől olyan hihetetlenül pörgős lett az egész, hogy öröm volt nézni.
A néző egy tökéletes grafikájú videojátékban érezhette magát, ahol egyébként hiányoztak a szokásos gagyi mindenkit-megölök-de-engem-nem-talál-el-senki-sem részek, hiszen Butler olyan találékonysággal szeletelte az embereket, hogy tényleg hihető: egy speciális kiképzést kapott katona képes így végigmenni egy egész terroristasejten.
Laza akciófilm sok káromkodással
Szóval, összességében a London ostroma egy izgalmas és jó film, néhány apróbb (és kevésbé apró) bakival.
Látszik, hogy Gerard Butlernek és Aaron Eckhartnak ez már örömjáték, és meg is értjük: két ilyen menő karakter bőrébe bújni nekünk is hasonlóan nagy élmény lenne. Mindenképpen üljön be rá az, aki másfél óra izgalomra és frappáns párbeszédekre vágyik – nagy előnye egyébként a filmnek az, hogy nem nyújtották feleslegesen hosszúra, pont annyi ideig tart, amennyit a történet megkíván magának.
Bárkinek ajánljuk, aki szereti a pörgős filmeket: popcorn a kézbe, kóla az ülésre, és mehet a zavartalan akciódömping!
