Az elmúlt hétvégén az egyik barátnőmmel a Zalaszántói Béke Sztúpánál kirándultunk, és útközben azon kaptuk magunkat, hogy elmerültünk a nosztalgiában, felidézve, mennyire másként festett a kikapcsolódás az életünkben úgy 15-20 évvel ezelőtt.
Amikor beköszöntött a nyár, egyszerűen nem létezett olyan akadály, ami visszatarthatott volna minket a koncertektől, a hajnalig tartó buliktól és a táncolástól. Nem számított a tikkasztó hőség, a domboldalon bénázva felállított sátor, a mindent elöntő por, a langyos sör, de még a fesztiválok legfélelmetesebb szimbólumai, a hírhedt mobilvécék sem. Egyetlen dolog lebegett a szemünk előtt: ott lenni az első sorban, teli torokból énekelni a kedvenc bandánkkal, és addig ugrálni, amíg a lábunk bírja.
Amikor a megfizethető szörnyen kényelmetlenné válik
Aztán ahogy teltek az évek, észrevétlenül bár, de egészen más dolgok kaptak prioritást az életünkben. Régen, amikor megjelentek a nyár fellépőinek névsorai, nyomban azon pörögtünk, hogyan szerezzük meg a legolcsóbb jegyeket. Most ehelyett inkább a szálláslehetőségeket böngésztük, és rá kellett jönnünk, hogy ami egy ilyen kiemelt időszakban a megfizethető kategóriába esne, az nekünk ma már szörnyen kényelmetlen lenne. Az a tipikus nomád fesztiválélmény, amiért régen a fél karunkat odaadtuk volna, ma már egyszerűen nem éri meg a kompromisszumot. Ebben a pillanatban hasított belém a felismerés: „Úristen, megöregedtem a fesztiválokhoz?” Olvass még a témában
Talán inkább arról van szó, hogy amíg tízen- és huszonévesen a szórakozás a mindennapok természetes, magától értetődő része volt, addig harmincon túl ez már egy komoly logisztikai rémálommá változott – amit az ember lánya nem biztos, hogy minden áron meg akar fizetni (sem pénzzel, sem energiával). Régen eszembe se jutott azon aggódni, hol és milyen körülmények között fogok pisilni, most pedig azon kapom magam, hogy a koncerttéren az alapján választok stratégiai helyet, hogy onnan bármikor könnyen és gyorsan megközelíthető legyen egy kulturált mosdó, pedig szerencsére semmi baja a hólyagomnak. Ugyanígy a színpad előtti küzdőtér is átértékelődött. Míg egykor nem féltünk közelharcot vívni azért, hogy az első sorból csodálhassuk a gitárost, addig ma már, ha fél szemmel is, de önkéntelenül felmérem, hol helyezkednek el a vészkijáratok és hol lehet egy kis lélegzetvételnyi tér.
A sátorozás vadregényes romantikája is végleg elszállt a múlt ködében
Ma már egyáltalán nem vágyom arra, hogy idegenek horkolására vagy a szomszéd sátor romantikájára ébredjek az éjszaka közepén, és – túl egy gerincműtéten – abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán fel tudnék kelni a puszta földről az átvirrasztott éjszaka után. Egy kényelmes matrac, egy tiszta ágynemű, egy megfelelően működő légkondicionáló és a tökéletes sötétséget garantáló redőny számomra ma már sokkal nagyobb luxust jelent, mint a létező legmenőbb VIP bérlet.
És ha mindez nem lenne elég, ott van még a másnaposság kérdése is, amit a negyedik X-hez közeledve már alkohol fogyasztása nélkül, pusztán a fáradtságtól is képes vagyok mesteri szinten produkálni. Elég, ha egy kicsit jobban elhúzódik a program és kicsit éjszakázom, másnap pontosan olyan összetörten és elcsigázottan ébredek, mint régen akkor, amikor reggel hatkor kerültem ágyba az egész éjszakás tombolás után. Huszonévesen egy nagy pohár hideg víz, egy forró fürdő és egy kiadós alvás azonnal orvosolta a fáradtságot.
Ma egyetlen átmulatott éjszaka után a teljes regenerálódáshoz minimum három napra, na meg egy igencsak komoly vitamin-menedzsmentre van szükségem.
Nem (csak) a korom változott meg, hanem az igényeim is
Sokáig emésztett egy kis bűntudat emiatt a változás miatt, mert azt hittem, hogy ez a fajta kényelem-igény a felnőttléttel járó unalom korai előszele, egyfajta fásultság. Aztán ahogy erről nyitottan beszélgettem a barátnőimmel, megkönnyebbülve jöttem rá, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül ezekkel az érzésekkel. Ennyi idősen sokkal jobban ismerjük már magunkat, mint 10 vagy 15 évvel ezelőtt. Pontosan tudjuk, hogy mi az, ami valójában feltölt minket, és mi az, ami csak energiát rabol tőlünk.
Ma már nem vagyok hajlandó kompromisszumot kötni az alapvető szükségleteim és a komfortom terén csak azért, hogy elmondhassam magamról: „Én is ott voltam a tömegben.”
Ahogy letettem a bűntudatot, úgy világosodott meg számomra az is, hogy létezik élet a többnapos, sátoros fesztiválokon túl is, hiszen a szórakozás műfaja csodálatosan formálható. A klasszikus fesztiválbérletek helyét átvették a jól megválogatott, egynapos koncertek és bulik, ahonnan a kedvenc számaink után hajnalban, taxival vagy autóval kényelmesen haza tudunk utazni a saját ágyunkba. Ugyanígy imádjuk a hangulatos, lassabb folyású borfesztiválokat és gasztronómiai rendezvényeket, ahol le lehet ülni, és egy finom vacsora mellett, minőségi borokat kortyolgatva úgy beszélgethetünk a barátokkal, hogy valójában halljuk és értjük is egymás szavát.
Fantasztikus és megismételhetetlen élmény volt huszonévesként megélni azt a korlátlan, vad és kaotikus szabadságot, de az akkori önmagunk előtt fejet hajtva most már bátran és boldogan léphetünk át a minőségi, privát oázisok korszakába. Jó dolog felismerni, hogy nem baj, ha minden korban merünk a saját igényeink szerint ünnepelni, és nem kell szégyellnünk, ha úgy érezzük: egy tiszta mosdó és egy pihentető alvás éppúgy jár a lelkünknek, mint a jó zene.
