Véleménycikk: Schuster Borka
Nem vagyok híve annak, hogy az ember egyetlen este alapján végleges ítéletet hozzon bárkiről. Mindenki lehet feszült, mindenki mondhat rosszul valamit. De vannak pillanatok, amikor nem egy-egy mondat a probléma, hanem az a mintázat, amit kirajzol.
Folyamatosan az exét szidta
Az első randin valahogy természetesen jött szóba a korábbi kapcsolata. Ez önmagában nem red flag. Az viszont igen, amikor a beszélgetés lassan monológgá alakult, amelyben az exe egyfajta mitikus gonosz figurává vált, krakenként emelkedett ki a hullámokból, csak hogy fenekestül felforgassa partnerem életének állóvizét, ami pedig maga volt a megtestesült idill.
Nem állítom, hogy nincs olyan, hogy valaki belefut egy nagyon rossz kapcsolatba. Léteznek bántalmazó, manipulatív, toxikus viszonyok, amelyekből az ember utólag csak azt érzi: hálás, hogy kijutott. Olvass még a témában
De ha valaki az első randin fontosnak érzi, hogy elmondja, az exe maga volt a földfelszínre kapaszkodott sátán, akkor ott két dolog merül fel bennem.
Az egyik: valószínűleg még nincs túl rajta.
A másik: vajon tényleg ennyire egyértelműen „csak ő volt a rossz”, vagy egyszerűen még nem képes a saját felelősségét is látni a történetben?
Egy párkapcsolat ritkán fekete-fehér. És ha valaki már az elején ennyire egyoldalúan mesél, ott én nem történetet hallok, hanem hiányzó önreflexiót.
Homofób megnyilvánulás
Ez a randi nem tartott sokáig: hirtelen teljesen világossá vált, hogy nem ugyanabban a valóságban élünk.
Egy félmondatból indult, majd jött egy „vicc”, ami nagyon nem volt vicces. Aztán egy vélemény, ami már nem félreérthető volt, hanem egyértelműen kirekesztő.
Azon túl, hogy nemhogy potenciális partnerként, de még ismerősként sem szeretnék olyan embert az életemben, akivel ennyire nem egyezik az értékrendem, felmerült bennem egy egyszerű kérdés: mit is kezdenék én egy ilyen kapcsolattal?
Kemés szomorúbb dolgot tudok elképzelni, mint egy közös életet valakivel, akivel alapvető emberi dolgokról nem tudunk ugyanúgy gondolkodni. Nem politikai finomságokról beszélek, hanem arról, hogy ki fér bele a világba és ki nem.
Micsoda öröm lehet egy ilyen ember mellett élni a mindennapokat! Bezárva, lekorlátozva, egy szürke kis szobába zárva az elmét – nem, köszönöm. Eszem ágába sincs így láncra verni magamat.
A fizetés és a céges juttatások részletes ismertetése
Ez volt talán a legfurcsább randi, amin valaha voltam.
Nem kérdeztem a srác fizetéséről. Nem utaltam rá. Nem is érdekelt. De valamiért mégis egy részletes ismertetést kaptam arról, mennyit keres, milyen céges laptopot használ, milyen bónuszrendszerben van, és milyen szolgáltatásokat vehet igénybe.
Az egész beszélgetésben volt valami erőltetett bizonyítási vágy, mintha azt próbálná kommunikálni: „nézd, én rendben vagyok, velem érdemes számolni”.
Én közben többször próbáltam más irányba terelni a beszélgetést. Rákérdeztem, mit olvas mostanában, volt-e olyan film, ami megfogta, mi érdekli igazán a munkáján túl. De minden visszakanyarodott a pozíciójához és a juttatásaihoz.
A legabszurdabb pillanat az volt, amikor később, teljesen mellékesen kiderült, hogy körülbelül másfélszer annyit keresek, mint ő. Ez mondjuk engem egyáltalán nem érdekelt – őt láthatóan annál inkább zavarta. A vicces az egészben az volt, hogy mindez talán hosszú ideig ki sem derült volna, ha ő nem próbál meg a fizetésével villogni.
Mondanom sem kell, hogy nagyjából egy óra után kerestem egy kifogást, és leléptem a randiról. Persze nem a fizetése volt a probléma. Hanem az, hogy nem láttam mögötte az embert.
