Ha gyerekkoromban lementem játszani a térre, kiírtam egy cetlire a szüleimnek, hol vagyok, mert még nem volt mobiltelefon. Tinikoromban a tévében csak az MTV-t néztem, és odavoltunk barátnőimmel a grunge zenéért. Arra is emlékszem, amikor huszonévesen megvettem az első – féltégla – mobilom és számítógépem. Ha ezeket a sorokat olvasva bólogatsz, akkor te is egy különleges mikrogenerációhoz tartozol, méghozzá úgynevezett Xennial vagy.
Én ’79-es vagyok, és mindig tudtam, hogy valami sántít, mert nem éreztem semmilyen közösséget a nálam mindössze pár évvel idősebbekkel, a fiatalabbakkal pedig már pláne nem. A cégnél, ahol több mint tíz évig dolgoztam, két velem egyidős kollégám volt és velük sokszor éreztük úgy, hogy picit másként vélekedünk bizonyos dolgokról, vagy másképp állunk egyes feladatokhoz, mint idősebb vagy fiatalabb munkatársaink.
Egyszer nevetve pont arról beszélgettünk, hogy ez biztos generációs szakadék, és viccből rákerestünk a neten a mi korosztályunkra. A legnagyobb meglepetésünkre rengeteg külföldi cikket találtunk, mely mind a gyanúnkat igazolta. Bizony, a mi generációnk egy kicsit köztes, van benne az előtte levőből és az utána következőből is.
A Xennial szó a Generation X és a Millenial szavak összevonásából jött létre. Az ebbe a csoportba tartozó, nagyjából a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek elejéig-közepéig született emberek azért nem passzolnak igazán sem az X generációhoz, sem az ezrefordulósokhoz, mert gyerek- és fiatalkoruk még analóg volt, felnőttkoruk pedig már digitális.
Ez annyit jelent, hogy kiskorunkat mobiltelefon, számítógépek, internet és mindenféle kütyük nélkül töltöttük. Emlékszem, az általánosban évfolyamonként maximum egyetlen gyerek akadt, akinek volt valami külföldről kapott kvarcjátéka. A mai gyerkőcök csak néznének, hogy mi ez a gagyi játék, akkoriban pedig egy ilyen maga volt a csoda. Én és a korombeliek még bizony átmentünk a barátainkhoz egy „Csókolom, Andi lejöhet játszani?” felkiáltással, mert otthon nem igazán volt semmi, amivel elszórakoztathattuk volna magunkat. A szüleink maximum hétvégén értek rá velünk társasjátékozni, emlékszem, szinte ünnepnap volt, amikor elővettük a Gazdálkodj Okosan-t.
Kiskamaszkorunkban pedig jött az MTV, és kedvünkre utánoztuk a tévében látott sztárokat. A zenét másolt „kazikon” hallgattuk, a filmeket pixeles, alámondásos videokazettákon néztük. Aztán persze fokozatosan beépült életünkbe a technika, és felnőttkorunkban már teljesen természetesen használtuk a mobiltelefont, a számítógépet és az internetnek köszönhetően a közösségi médiát, viszont mindannyiunk emlékszik még a betárcsázós internet hangjára.
Míg az idősebb X generáció már javában felnőttként találkozott ezekkel, az ezredfordulósok pedig szinte már beleszülettek, addig mi, Xenniálok gyerekkortól felnőttkorig szépen folyamatosan nőttünk bele a digitális mindennapokba.
Ugyan ez a mikrogeneráció az egész világon felfedezhető, a volt szocialista országokban talán még speciálisabb ez a szűk korosztály – a digitális forradalommal szinte egyidőben történt nálunk a rendszerváltozás is, tehát nem csak analóg, hanem még szocialista gyerekkorunk, viszont digitális és kapitalista felnőttkorunk volt, illetve van jelenleg is. Amikor a huszonéves kolleginának mesélem, hogy én nemcsak kisdobos, de még úttörő is voltam, azt sem tudja, miről beszélek és honnan is tudhatná, ő még nem is élt akkor.
Örülök, hogy kiderült, miért nem éreztem magam sem Gen X-nek, sem Millenialnak, és végre megtudtam, mi az én igazi generációm, mert ez sok mindenre választ adott és pár dolgot helyretett bennem. Én személy szerint hálás vagyok, hogy internet és kütyümentes gyerekkorom volt, de azért is, amiért erőlködés nélkül fogadhattam be a digitális világot. Szeretek Xennial lenni.
Kép forrása: VitalikRadko/Depositphotos.com