Ez nem jelenti azt, hogy minden nap tökéletes. És ami a legijesztőbb: néha rápillantok egy régi képemre, és egy pillanatra én is elkeseredek, hogy már nem olyan vékonyak a lábaim, mint akkoriban voltak. Ennyire mélyen belénk kódolta a társadalom, hogy amit „szépségideálnak” kiáltottunk ki, mindennél fontosabb.
Éppen ezért most már tudatosan emlékeztetem magam: az a test a fájdalommal és a kimerültséggel volt egyenlő. És nem szeretnék visszamenni abba, ahogyan akkoriban éreztem magam, semmiért cserébe sem.
A legfontosabb felismerésem az elmúlt egy évből és az emberek reakcióiból az volt, hogy a testem nem esztétikai projekt, hanem az otthonom. Olvass még a témában
Ha lefogyok, mert boldog vagyok, sokat mozgok és jól érzem magam, az egy dolog. De amikor a fogyás mögött fájdalom, éhezés és álmatlanság áll, akkor az a test már nem engem szolgál, hanem ellenem dolgozik.
Ezért ma már másként tekintek magamra. Megpróbálom nem kilókban, hanem érzésekben mérni a jólétemet. Nem az számít, hogy mit mutat a mérleg, hanem az, hogy tudok-e jóízűen enni, hogy van-e energiám találkozni a barátaimmal, hogy tudok-e nyugodtan aludni, és hogy örömöt lelek-e a mindennapokban.
Ma már tudom, hogy a boldogság nem a farmerem méretén múlik. A valódi siker az, ha mentálisan jól vagyunk, ha tudunk kapcsolódni másokhoz, és ha békében élünk a saját testünkkel. Ez a plusz 10 kiló nekem nem teher: sokkal inkább bizonyíték arra, hogy helyreálltam, hogy képes vagyok gondoskodni magamról, és hogy újra van étvágyam az életre – szó szerint és átvitt értelemben is.
Ezért, ha választanom kellene a mostani, egészséges, de nem kifutómodell alkatú, ám boldogabb testem és a tavalyi, karcsúbb, de boldogtalanabb önmagam között, nem kérdés, melyiket választom.
Mert meg kell tanulnunk az érzelmi világunkat a fizikai elé helyezni, és a sikert nem a kilókban, hanem a mentális egészségben mérni. Mert végső soron nem az számít, hogy milyen vékonyak a lábaink, hanem az, hogy van-e elég erőnk és kedvünk megtenni velük az utat, ami előttünk áll.
