Egy évvel ezelőtt olyan mélypontra kerültem az életemben, amiről akkor azt gondoltam, sosem fogok kijönni. Egy nagyon nehéz érzelmi helyzeten mentem keresztül, ami minden energiámat felemésztette. Bár sosem voltam túlsúlyos, mindig vékony alkatnak számítottam, ebben az időszakban mégis drasztikusan lefogytam. Nem diétáztam, nem sportoltam többet – egyszerűen képtelen voltam enni. A napjaim nagy részét dohányzással töltöttem, éjszakánként alig aludtam, és reggelente csak annyira tudtam összeszedni magam, hogy a külvilág számára úgy tűnjön, valahogy még mindig funkcionálok.
Megdöbbentő volt számomra, hogy ebben az állapotban többen is megjegyezték: „Milyen jól nézel ki! Mi a titkod?” „Köszönöm, tegnap összesen 8 órát töltöttem sírással, és az ebédem egy félig megivott latte volt” – szerettem volna ilyenkor felelni.
De ehelyett hallgattam. Megdöbbentő volt, hogy a külvilág csak azt látta, hogy vékonyabb vagyok, mint valaha, és mintha ez önmagában sikernek számított volna. Senki sem látta, hogy belül darabokra estem, hogy minden falat étel szorongást váltott ki belőlem, és hogy a testem valójában a túlélés legvégső tartalékaiból próbált működni. Akkoriban a BMI-m kórosan sovány kategóriába esett – és mégis, sokak szemében ez volt az „ideális” forma.
Most, egy évvel később majdnem 10 kilóval vagyok nehezebb. A testsúlyom pontosan annyi, amennyi egész felnőttkoromban volt – kivéve azt a kritikus időszakot. A BMI-m most teljesen egészséges, a testem erősebb, a közérzetem stabilabb. Újra tudok aludni, enni, nevetni. És ami a legfontosabb: újra önmagamnak érzem magam. Olvass még a témában
