Sok szempontból szerencsés a mai generáció, holott ennek gyakran éppen az ellenkezőjét halljuk. Ilyen az is, hogy a fiatalok jóval nagyobb arányban kezdik feldolgozni lelki sérüléseiket.
Manapság rohamos mértékben fejlődik a transzgenerációs traumákat érintő kutatások száma és egyre több olyan felmérés lát napvilágot, amelyeket ugyan régen végeztek, értelmezni még nem igazán tudtak. Valójában még manapság sem világos teljesen, hogyan működik ez a rendkívül érdekes terület, csak azt látjuk, hogy működik. Vannak, akik sejtszinten, mások energia vonatkozásában, megint mások spirituálisabban közelítenek a témához.
Az mindenesetre biztos, hogy nagyon érdekes figyelni, miként rakódnak egymásra a különféle rétegek, hogyan válik számomra is egyre világosabbá ez a terület, ahogy újabb és újabb könyvet olvasok el róla.
Korábban azt feltételeztük, minden gyerek tiszta lappal indul
Sokan még ma is úgy vélik, hogy a csecsemő olyan, mint egy hófehér vászon, bármilyenre festhetjük, formálhatjuk. Ehhez képest most már tudjuk, hogy a születés után a gyermekeket ért hatások csak egy részét képezik a személyiségnek. A perinatális, azaz a fogantatástól számított, méhen belüli élet során a fejlődő embriókat, magzatokat ért hatások is rendkívüliek.
Egyre több olyan tanulmányt tárnak elénk, amelyekben a felnőtteket nemhogy a születésig, hanem gyakorlatilag a fogantatásig képesek visszavinni mélyhipnózisban. Miként lehetséges ez? Még csak találgatunk. Fogalmunk sincs, hogyan emlékezhet valaki arra, hol, hogyan fogant, mit élt át az anyukája, mikor még csak néhány napos, osztódó sejt volt…
És akkor ott vannak a transzgenerációs kérdések, amelyekről hasonlóan nehéz megállapításokat tennünk. A transzgenerációs hatások tulajdonképpen arról szólnak, hogy felmenőink (akár hét generációra visszamenőleg) milyen hatást gyakoroltak az életünkre.
Itt is számos kérdés felmerül. Miért hathat ránk egy olyan rokon, felmenő élete, akit nem is ismertünk, akiről nem is hallottunk? És főleg: ezek az emlékek miért lehetnek befolyással az életünkre? Nagyon remélem, hogy ezekre a kérdésekre a közeljövőben válaszokat találnak a szakértők, mert lehetséges, hogy a komplett emberiséget, a hozzáállásunkat, világképünket tudnánk segítségükkel új szintre helyezni.
A transzgenerációs trauma örökölhető
Anélkül, hogy mélyen belemennénk a kérdésbe, a transzgenerációs traumákról annyit tudhatunk, hogy örökölhetőek. Bizonyos szinten még a szkeptikusoknak is magyarázatot adhat a sejtemlékezet. Ha jobban belegondolsz, saját nagymamád méhében (hacsak sejtszinten is félig), de te is benne voltál. Ennek oka az, hogy a lánygyermekek meglévő petesejtkészlettel születnek. Tehát, az a petesejt, amelyből te később megfogantál, anyukád méhében, már az ő magzatkorában is jelen volt – mégpedig a nagymamád pocakjában.
Ennek megfelelően mindaz, amit anyukád magzatként átélt, rád is hatással lehetett – és úgy tűnik, hatással is volt. Hogy ez a hatás pozitív, vagy negatív, az teljesen egyénfüggő, jóformán szerencse kérdése.
Mindenesetre egyre inkább tényként mondhatjuk, hogy a transzgenerációs traumák valósak és örökölhetőek: felmenőink, rokonaink nehéz élethelyzetei, elfojtott, „el nem fájt” lelki, vagy éppen testi sérüléseik hatással vannak ránk. Akkor is, ha ezekről a traumákról nincsenek ismereteink, vagy olyan rokonok élték meg őket, akik adott esetben a „legális” családfánkon nem is szerepelnek, mert pl. kitagadták, elrejtették őket.
Egyre mélyebbre ásunk a lelkünkben
Földtől elrugaszkodottnak tűnhetnek ezek a megállapítások, de ha jobban belegondolsz, nem azok. Néhány éve még az is lehetetlennek tűnt, hogy összekapcsoljuk a fizikai fájdalmakat, betegségeket és a lelki problémákat. Ma már nyilvánvaló az összefüggés. Ahogy az is, ha egyik szeretett családtagod szenved, akkor az rád ugyancsak hatással van: neked is okozhat fizikai és lelki fájdalmat az ő élete, kínja. Lényegében ugyanez történik akkor, ha az időben másként mozgunk és nem a jelenben, hanem a múltban kutakodunk. Ha valamilyen fájdalommal nem sikerül megküzdenünk, az az egész életünkre hatással lehet, erről szól jelentőrészt a pszichológia.
A transzgenerációs traumák pedig azt mutatják, hogy a feldolgozás nélküli fájdalmak továbbadhatóak és a rétegek egymásra rakódnak, a gyermekeink, unokáink örökölhetik mindazt, amit mi rejtegetni próbálunk, adott esetben magunk előtt is.
A transzgenerációs kérdéseket egyébként a holokauszt túlélők gyermekei körében kezdték elsők közt vizsgálni. Ezeknek a gyerekeknek a stressz szintje kiugróan magas volt kortársaikhoz képest, még akkor is, ha fogalmuk sem volt arról, mit éltek át szüleik, nagyszüleik. A kutatók szerint az a trauma, a mérhetetlen félelem és szenvedés, amit ezek a felmenők átéltek, kitörölhetetlenül beleégett a genetikába (vagy, valami másba) és hosszú távú következményeket okoztak az utódok életében is.
De honnan tudhatod, hogy neked is transzgenerációs traumád van?
Nem minden jelenlegi problémáért felelnek a korábbi traumák. Éppen ezért, amikor felmerül a transzgenerációs trauma lehetősége, először mindig a jelenlegi élet kérdéseit járják körbe a hozzáértő pszichológusok. Az aktuális életben átéltek, vagy akár a magzatkori sérülések után jöhet csak szóba a transzgenerációs trauma – ezeket mind együtt kell vizsgálni és nem pedig külön.
A transzgenerációs traumának olyan tünetei lehetnek, amelyek bárhonnan, a mostani életből is származhatnak. Foglalkozni ezért elsősorban akkor kell velük, ha a most eseményei nem adnak okot a jelenlétükbe, vagy a terápiák során nem jelentkezik javulás, fejlődés. Ilyen tünet lehet a beazonosítatlan, erős félelemérzet, a szorongás, bizalmatlanság. A rémálmok, az állandó magányérzet, a jelentős önbizalomhiány, a depresszió, a megküzdési stratégiák hiánya is utalhat transzgenerációs traumára.