Kétségtelenül nehezebb időket élünk mostanában: egy világjárvány gazdasági hatásaival és a világszerte növekvő inflációval küzdünk, melynek következtében egyre többen kénytelenek meggondolni, mire mennyit költenek. A gazdagság és pénzügyi nagyvonalúság is másként értelmezendő ebben a helyzetben.
Proszociálisnak nevezzük azokat a viselkedésmódokat, amelyek a viselkedés gyakorlójának nem hoznak közvetlen hasznot, de másoknak segítséget jelentenek. Ilyen viselkedésmód az önzetlen segítségnyújtás, együttműködés, vigasztalás.
Az előnyös anyagi lét magában hordozza a lehetőséget, hogy proszociális módon viselkedjünk, hiszen van rá módunk, hogy másokat támogassunk, segítsünk a pénzünk, előnyös pozíciónk által. Ösztönösen azt gondolhatjuk, hogy aki megteheti és jóval több pénze van, mint amennyi saját szükségleteit fedezi, az adakozik, segít másokon. Bonyolítja a helyzetet, hogy a gazdagság fokmérője sem egyértelmű, így aztán mi alapján is várható el valakitől, hogy adományozzon? Egyáltalán magától értetődő-e, hogy aki gazdag, az helyzetéből fakadóan nagylelkűvé is válik?
Objektív és szubjektív gazdagság
Alapvetően különbséget kell tenni objektív és szubjektív gazdagság között. Előbbi egy mérőszámot jelent, például a háztartások jövedelmi szintjét veti össze vagy az ország gazdasági helyzetét viszonyítja más országokéhoz. A szubjektív gazdagság azt jelenti, hogy mi magunk hogyan ítéljük meg helyzetünket, mennyire tekintjük magunkat gazdagnak a többiekhez képest.
Az utóbbi évek vizsgálatai azt mutatták, hogy az objektív módon gazdagnak tekintett emberek adakozóbbak, proszociálisabbak. Egy vizsgálat 76 országon belül 80 000 háztartást nézett és arra jutott, hogy a nagyobb bevétellel rendelkező háztartások szívesen adnak jó cél érdekében pénzt adományokra, mindenféle haszon nélkül.
Kapcsolódó cikkek
Egy másik kutatás olyan cselekedeteken keresztül vizsgálta a proszociális viselkedés meglétét, amelyek nem kerültek pénzbe, például talált tárgyakat visszajuttatni, átengedni valakit az úton vagy az eltévedt levél gazdáját megkeresni. A nagyobb vagyon itt is nagyobb segítőkészséggel járt együtt.
Nem ennyire egyértelmű az összefüggés
Szegényebb országokban kimutathatóan szívesebben adományoznak az emberek jótékonysági szervezeteknek, mint a tehetősebb országok lakói, főként, ha a segítség az országon belüli rászorulókat támogatja.
Érdemes figyelembe venni a már említett szubjektív gazdagságot is. A kutatások szerint talán még fontosabb az, hogy mennyire érezzük magunkat gazdagnak, mint a tényleges vagyonunk nagysága. Egy vizsgálat a MacArthur létraskálával mérte 67 országban 40 000 ember véleményét. A létra tetején az áll, aki a legjobb társadalmi helyzetű, jó oktatásban részesült, jó állása van, van elég pénze. A legalsó fokon a legrosszabb helyzetűek állnak.
A tíz fokos létrán kellett elhelyezni minden résztvevőnek magát. Akik a létra alacsonyabb fokaira helyezték magukat, azok egy másik feladatban több pénzt adtak egy feltételezett adományozás kapcsán. Tehát a kisebb vagyon nagyobb nagylelkűséget feltételezett. A szubjektíven megítélt gazdagság más eredményt mutat, mint az objektív, tényleges vagyoni helyzet alapján mért.
Lényeges tényező az is, hogy vagyoni helyzettől függetlenül, kinek milyenek a társas kapcsolatai.
Szívesebben adakozik és segít másoknak az, akinek jó szociális kapcsolatrendszere van, függetlenül attól, hogy neki magának mennyi vagyona vagy pénze van. Kiélezett helyzetekben mindez jól megmutatkozik: a covid idején nőtt az adakozási kedv és aki addig is több emberrel állt kapcsolatban, szívesebben segített másoknak függetlenül anyagi és társadalmi helyzetétől, ők pedig kimutathatóan jobban viselték a helyzet okozta stresszt és szorongást is ezáltal.