Ezt szerettem volna hallani, mikor elvetéltem

Ezt szerettem volna hallani, mikor elvetéltem

Címlap / Életmód / Lélek / Ezt szerettem volna hallani, mikor elvetéltem

Az egész világon a terhességek közül minden negyedik végződik vetéléssel, és Magyarországon minden negyedik nő veszít el élete során így gyermeket.

Noha nincsenek egyetemes mondatok, amelyeket mondani lehet, ha egy barátunk, hozzátartozónk ilyen veszteséget szenved, olvasóink megosztották velünk, mi volt az, ami nekik segített, vagy amit ők szerettek volna hallani.

„Csak annyit akartam hallani, hogy sajnálom”

„Nekem szerencsém volt abból a szempontból, hogy sem a kórházban, sem a baráti vagy családi körben nem tapasztaltam érzéketlenséget vagy direkt rosszindulatot, de sokszor jobban fájt, ha vigasztalni próbáltak. Akkor és ott egyáltalán nem vigasztalt, hogy lehet még másik, hogy ez bárkivel megtörténik. Főleg nem akartam hallani azt, hogy ennek biztos oka van, vagy hogy jobb ez így. Nem volt jobb így. Én szerettem volna hazavinni a kislányomat.

Tudom, hogy mindenki csak bátorítani akart, de úgy éreztem, hogy csak megkérdőjelezik a fájdalmamat, hogy azt várják, hogy lépjek tovább, hogy gondoljak valami pozitívra meg a jövőre.

És egy idő után így is tettem, de akkor és ott még arra volt szükségem, hogy meggyászoljam a veszteségemet. Nem akartam, hogy vigasztaljanak, nem akartam, hogy bármi jóra kelljen gondolnom, csak annyit akartam hallani mindenkitől, hogy sajnálom. Senki nem tudott volna tenni semmit, hogy megváltoztassa, ami történt, és rettenetes volt, hogy ez történt. Csak annyit akartam, hogy ezt megélhessem.” (Kata, 36)

„Nem tudtak volna mondani semmit”

„Őszintén? Nekem nem tudtak volna mondani semmit, amitől kicsit is jobban éreztem volna magam. Nagyon fiatal voltam, nem terveztük a babát, de örültünk neki, bár teljesen fel sem fogtuk még, hogy mi történik, mielőtt vége lett. Nem indult be magától a tisztulás, be kellett feküdnöm a kórházba kaparásra.

Annyi nagy érzelem követte egymást nagyon gyorsan, aztán még a kórházba is be kellett mennem, féltem is, egyáltalán nem volt elrendezve bennem az a sok minden, ami néhány nap alatt történt.

Nem is emlékszem, hogy ki mit mondott, vagy hogy mondott-e egyáltalán valamit. Csak azt tudom, hogy amikor már a műtét után a kórteremben feküdtem, bejött egy nővér megnézni a szobában lévőket, csak gyorsan megkérdezte, hogy van-e valakinek valami panasza, rendben vagyunk-e. Mielőtt kifordult volna az ajtón, az ágyamhoz lépett, megfogta a kezemet és belenézett a szemembe. Nem mondott semmit, csak állt ott egy pillanatig, mint aki csak jelzi, hogy tudja, hogy nehéz most nekem. Ez az apró mozdulat sokáig velem maradt.” (Zsuzsa, 53)

hxyume/istockphoto.com

„Meg kellett értenem, hogy jogos a fájdalmam”

Teljesen véletlenül alakult úgy, hogy egy nagyobb baráti társaságban beszélgetni kezdtem valakivel, aki elmondta, hogy évekkel korábban volt egy vetélése, ráadásul már jócskán a második trimeszter vége felé. Elmondtam neki, hogy sok-sok évvel korábban én is vesztettem el egy babát, de gyorsan hozzátettem, hogy én még csak a 8. hétben jártam, ezért ez nyilván nem olyan, mint az ő története.

A szemembe nézett, és azt mondta: “mindegy, mikor történt, te ugyanúgy vártál és elvesztettél egy gyereket, mint én. Neked ugyanúgy jogod van a fájdalomhoz.”

Bennem ott akkor valami átszakadt, és zokogni kezdtem. Akkor jöttem rá, hogy éveken át fojtottam el magamban a fájdalmat, és nem engedtem meg magamnak, hogy megéljem a gyászt. Akkor és ott végre elsirattam a kisbabámat, és évekkel a tényleges vetélés után megkezdődhetett a gyógyulás. Csak arra volt szükségem, hogy valaki megértesse velem, hogy az én veszteségem is valódi.” (Mariann, 43)

Kövesd a Bien.hu cikkeit a Google Hírek-ben is!

Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!

    Írj egy hozzászólást