Milyen szavak is lehetnének az ember számára a legkedvesebbek, ha nem azok, amelyek a saját otthonára emlékeztetik? Vas megyében nőttem fel, ahol gyakran hallottam azt a mondást, hogy „Vazs megye vazsvár, ott terem a legvár”, és ezzel azt hiszem, el is árultam a Nyugat-dunántúli nyelvjárás egyik legismertebb jellegzetességét, vagyis hogy az „s” hangok helyett gyakran inkább „zs”-t, a „k” hang helyett pedig sokszor „g”-t ejtünk.
Jól emlékszem arra is, hogy amikor évekkel ezelőtt rokonlátogatóba mentünk, különösen falvakban sokszor hallottam, hogy például itt van a Teri „nyénnye” és a Pista „báttya”, errefelé ugyanis így is emlegetik, ha a nagybácsiról vagy a nagynéniről van szó.
Arra pedig, hogy az eltérő nyelvjárások mennyire meg tudják téveszteni és összezavarhatják az embert, akkor jöttem rá, amikor egy Komárom-Esztergom megyei barátnőm nem értette, mégis mire gondolok, mikor azt mondom, hogy elszabom a papírt. Náluk és sok más helyen ez úgy természetes, hogy eltépik, na és például ha ő hegyezőt akar venni az írószerboltban a ceruzához, akkor ő így fogja keresni, én pedig faragóként.
Minden nyelvjárásnak vannak tehát olyan sajátos pontjai, amelyek megnehezíthetik a mások számára való megértést, de legalább ilyen szép is tud lenni az, ha szembesülünk vele, hogy sok különböző szavon sokan ugyanazt értjük.
Még akkor is, ha ennek a felismerése olykor bizony nem is kevés időbe telik.