Mindez persze nem volt könnyű döntés. A bűntudat hónapokig ott motoszkált bennem, és néha a mai napig érzem.
De aztán lassan észrevettem, hogy végre csend van a fejemben. Hogy nem várok több hívást, nem készülök újabb csalódásra, nem félek attól, mikor jön a következő dráma. A hely, amit ő hagyott maga után, eleinte üres volt, mostanra viszont békés lett.
Ma már nem haragszom rá. Ő is csak azt próbálja tenni, amit én: túlélni valahogy azt, amivel elindultunk a világban. Csak más eszközökkel, más úton. De az én mentális egészségem nem lehet az ő meneküléseinek járulékos áldozata. Megtanultam, hogy néha a legnagyobb szeretet az, ha elengedsz valakit – nem bosszúból, nem közönyből, hanem azért, mert nem tudod többé nézni, hogy mit tesz magával, és hogy mit tesz veled.
