A legtöbben, amikor elkezdik látni magukon a rendszeres testmozgás eredményét, elégedetten szemlélik átalakuló testüket a tükörben. Nekem azonban nagyon más élményem volt ezzel kapcsolatban.
Nem azért kezdtem el rendszeresen edzeni, mert elégedetlen voltam a külsőmmel. Nem volt konkrét „előtte–utána” kép a fejemben, nem vágytam látványos átalakulásra, és végképp nem egy új testre. Sokkal prózaibb okom volt: tisztában vagyok vele, hogy nőként, negyvenhez közeledve mennyire fontos megőrizni (vagy esetemben inkább kiépíteni) az izomtömeget. Hogy az izomzatom nemcsak esztétikai kérdés, hanem a csontjaim, az egyensúlyom, a jövőbeli mozgásképességem szövetségesei. Hogy amit most teszek, az egyfajta megelőzés: csontritkulás, fájdalmak, kiszolgáltatottság ellen. Az izomtömeg csökkenése ugyanis nagyban hozzájárul a csontritkulás kialakulásának kockázatához – és nőként a kor előrehaladtával mindkettőnek fenyeget a veszélye.
Az edzés hamar a mindennapjaim részévé vált
Meglepően gyorsan. Nem kényszerként, nem „le kell tudni” típusú feladatként, hanem olyasmiként, amit várok. Jó érzés, hogy erősebb vagyok, hogy bírja a testem, hogy képes alkalmazkodni. És bár ez nem volt cél, a változásnak látszata is lett. Kívülről talán nem feltűnő: aki rám néz, valószínűleg most sem azt gondolja, hogy „hú de ki van pattintva ez a csaj”. De én látom, érzem a testem átalakulását. A ruháim szorítanak a hátamon. A combom vastagabb, feszesebb. A testem teret kér magának ott, ahol eddig nem kért. Olvass még a témában
Egész életemben vékony lány voltam. Nem azért, mert olyan sokat tettem volna érte, hanem mert ilyen alkatom volt. Ez lett az egyik alapidentitásom, még akkor is, ha soha nem gondoltam magam különösebben hiúnak. A „vékony” nem teljesítmény volt, hanem adottság – mégis hozzám tartozott. Most pedig azt látom a tükörben, hogy ez az adottság átalakul. Nem tűnik el, de már nem ugyanaz. És meglepett, mennyire nehéz ezt elfogadni.
Nehéz hozzászokni ahhoz, hogy nem ugyanazok a ruhák állnak jól, mint eddig. Hogy ami korábban magától értetődően „én voltam”, az most idegenebbnek tűnik. Hogy egyelőre nem mindig tudom eldönteni, milyen is vagyok most. Nem lettem hirtelen más ember, mégis valami elmozdult. És ez az elmozdulás – bármennyire is pozitív –, és bármennyire felszínesnek hangzik is:
Gyászérzetet hozott magával.
Furcsa dolog, mennyire ragaszkodunk ahhoz, akik voltunk. Mennyire nehéz elengedni egy verziót magunkból, még akkor is, ha tudjuk, hogy a következő egészségesebb, erősebb, életképesebb. Rá kellett döbbennem arra is, hogy hiába hittem magam immunisnak, engem is befolyásol az a szépségkultusz, amiben élünk. Hiszen miközben tudom, hogy az új testem jobb nekem, néha mégis a régebbi, gyengébb, de vékonyabb énem hiányzik. Tudom, hogy ez nincs rendjén, nem egészséges és nem helyes hozzáállás. De ahhoz, hogy felül tudjam írni azt, amit a szépségipar a fejembe ültetett, először is el kellett ismernem, hogy ott van.
Ez pedig fájdalmas felismerés volt. De fontos.
A változás ellenére, azért, mert néha elbizonytalanít az, amit a tükörben látok, nem fogom abbahagyni az edzést. Nem fogom feláldozni az egészségemet egy olyan ideál oltárán, amely a soványságot mindenek fölé helyezi. De nem is siettetem magam az elfogadásban. Tudom, hogy hosszú út áll előttem. A testem változik – és az előttem lévő években még sokat fog változni. Nekem pedig nemcsak az izmaimat kell felkészítenem erre, hanem a lelkemet is.
