Borítókép: IMDb
Véleménycikk: Schuszter Borka
Néhány napra az internet kollektíven elhitte, hogy Zendaya és Tom Holland esküvői képeit látja. A közösségi médiát elárasztották a „kiszivárgott” esküvői fotók: tökéletes fények, hibátlan kompozíció, meghitt pillanatok. Csak egy apróság nem stimmelt: az egész nem volt valódi. A képek mesterséges intelligenciával készültek, és bár első ránézésre sokakat meggyőztek, valójában egy digitális illúzió részei voltak, amit egy AI-művész hozott létre. Mire a történet körbejárt, már nem is az volt az érdekes, hogy igaz-e, hanem hogy milyen könnyen elhittük.
Ez az epizód nem önmagában fontos, hanem azért, mert pontosan megmutatja, hol tartunk. Az AI korában egyre kevésbé egyértelmű, hogy amit látunk, az dokumentáció-e vagy fikció. Egy fotó már nem bizonyíték, legfeljebb egy verzió a lehetséges valóságok közül. És ez egyszerre nyugtalanító és felszabadító.
Felszabadító, mert a művészet számára egészen új távlatokat nyit. Olyan víziók válhatnak láthatóvá, amelyek korábban technikailag vagy anyagilag kivitelezhetetlenek voltak. Egy alkotó most már nemcsak azt tudja megmutatni, ami létezik, hanem azt is, ami csak elképzelhető. Az AI ebben az értelemben nem feltétlenül az igazság ellensége, hanem a képzelet eszköze.
Ugyanakkor éppen itt kezd el elmosódni a határ a művészet és a manipuláció között
Mert mi történik akkor, ha a cél nem az, hogy valami újat mutassunk, hanem az, hogy valakit megtévesszünk? Ha a kép nem kérdez, hanem állít? Ha nem játék a valósággal, hanem annak megmásítása?
Én hajlok arra, hogy a műalkotás értékét elsősorban az őszintesége adja. Nem feltétlenül abban az értelemben, hogy „igazat mond”, hanem abban, hogy nem akarja eltitkolni a saját természetét. Egy festmény nem tesz úgy, mintha fénykép lenne. Egy szürreális jelenet nem próbál dokumentumként működni. És ha mégis, akkor ennek a felismerése válik az élmény részévé. Ott van benne a játék, az irónia, a ráébredés pillanata.
Az AI-jal generált esküvői képek vagy a celebekről készült kamu fotók esetében viszont sokszor ez a réteg hiányzik. Nem azért jönnek létre, hogy elgondolkodtassanak, hanem hogy elhiggyük őket. És amikor ez sikerül, akkor valójában nem művészeti élmény történik, hanem egy nagyon hatékony manipuláció.
Itt érdemes behozni a hermeneutika fogalmát. Ez az az irányzat, amely szerint egy műalkotás jelentése nem önmagában létezik, hanem a befogadóval együtt jön létre. Vagyis nem csak az számít, hogy mit látunk, hanem az is, hogy hogyan értelmezzük azt. Ebben a keretben az AI képek sem önmagukban problematikusak. A kérdés az, hogy mit kezdünk velük.
Elfogadjuk őket gondolkodás nélkül, mert jól néznek ki és könnyen fogyaszthatók? Vagy elkezdünk kérdezni? Ki készítette, miért, mit akar elérni vele? Valóságot látok, vagy egy tudatosan megalkotott illúziót?
A Zendaya-fotók esete talán azért volt ennyire beszédes, mert megmutatta, mennyire szeretnénk hinni a képeknek. Mennyire kényelmes dolog nem kételkedni. De ha a hermeneutika felől nézzük, akkor ez nemcsak az alkotó felelőssége, hanem a miénk is.
Végső soron rajtunk múlik, hogy az AI képek mit jelentenek a kultúránkban. Lehetnek a művészet kiterjesztései, amelyek új kérdéseket tesznek fel a valóságról, a képzeletről és az igazságról. De lehetnek pusztán gyorsan fogyasztható tartalmak is, amelyek kielégítik a kíváncsiságunkat, miközben elterelik a figyelmünket arról, hogy valójában mit látunk.
