Vagy százszor megfogadtam már, hogy most végre rendet teremtek. Hogy megválok azoktól a dolgaimtól, amiket rég nem használok, csak foglalják a helyet. Aztán amikor odaértem, amikor tényleg a kezembe vettem őket, valahogy mindig ugyanaz történt: nem tudtam kidobni. Visszakerültek a polcra. A dobozba. A szekrény mélyére. Így aztán a rendrakásból újra csak halogatás lett, a tér pedig egyre szűkebb, egyre zsúfoltabb lett körülöttem. És nemcsak kívül. Belül is.
Sok idő kellett ahhoz, hogy megértsem, miért kötődöm ezekhez a tárgyakhoz ennyire. Miért olyan nehéz elengedni őket akkor is, amikor pontosan tudom, hogy nincs rájuk szükségem. De amikor ez végre összeállt bennem, valami megváltozott. Könnyebb lett. Nem csak a rendrakás, hanem az egész folyamat. Ha téged is érdekel, mi van valójában a tárgyakhoz való ragaszkodás mögött, olvass tovább.
Sokáig azt hittem, egyszerűen csak rendetlen vagyok. Hogy nincs elég akaraterőm, következetességem. Hogy mások valahogy könnyebben kidobnak dolgokat, én meg túl sokat gondolkodom rajtuk. Olvass még a témában
Csak később jöttem rá, hogy ez nem lustaság vagy gyengeség kérdése. Hanem kötődésé.
Amikor jelentést tulajdonítunk egy-egy tárgynak
Amikor egy-egy tárgyhoz nyúltam, nem az volt az első gondolatom, hogy kell-e még. Hanem az, hogy mit jelent. Egy korszakot, egy helyzetet, egy érzést. Volt, ami egy régi énemhez tartozott. Olyan időkhöz, amikor más voltam, másra vágytam, másképp hittem magamban. Kidobni nem egyszerűen selejtezés lett volna, hanem elismerése annak, hogy az az idő már elmúlt. És ezt nem mindig könnyű elfogadni.
Rájöttem arra is, hogy sok tárgy nem emléket őrzött, hanem biztonságot. Azt az érzést, hogy ha minden szétesne, lenne mihez nyúlni. Mintha ezek a dolgok azt ígérték volna: nem veszíthetsz el mindent egyszerre. Akkor sem, ha már évek óta nem használtam őket. Volt bennem egy „hátha”. Hátha még jó lesz. Hátha egyszer újra szükségem lesz rá. Hátha megbánom.
Utólag látom, hogy ez a hátha nem a tárgyakról szólt. Hanem a bizonytalanságról. Arról, hogy nehéz volt elhinni, lesz még elég. Elég lehetőség, elég pénz, elég új kezdet.
A legnagyobb felismerés mégsem ez volt, hanem az, hogy a káosz nem a szobában keletkezett, hanem bennem. A tárgyak csak tükrözték azt, amit belül nem akartam vagy nem mertem rendezni. Halogatott döntéseket. Ki nem mondott lezárásokat. Meg nem gyászolt életszakaszokat.
